-Se Hunie… én ezt nem így akartam… - suttogott Luhan még mindig az ablaknak dőlve. – Azt hittem… soha nem fogok így érezni… Hogy… azt hogy minden rendben lesz…
-Hyung, én… - Se Hun fejéből kiszállt az összes alkohol. Józannak és emiatt ijedtnek érezte magát. Tudta, nem fogja ezt elfelejteni soha. Pedig szerette volna. Hogy fog így aludni, hogy tudja, Luhan szenved Kai miatt?
-Se Hunie… Nem vagyok elég férfias, ugye?
-Nem, nem, hyung, az vagy.
-Akkor miért? Miért nem tudja Jong In-ah is azt érezni, amit én? Mit… Mit kéne tennem?
Se Hun érezte, hogy a szemei könnybe lábadnak. Annyira sajnálta Luhan-t, hogy a szenvedését a sajátjának érezte. Nem akarta így látni a fiút. Szerette volna elvenni a kínjait, de tudta, erre képtelen lenne.
-Lehetetlen, ugye? – folytatta Luhan olyan hanggal, ami kifacsarta Se Hun szívét.
-Mit tegyek, hyung? Segítsek? – A maknae eldöntötte, bármi is lesz a fiú válasza, segíteni fog neki túljutni ezen a nehézségen.
-Hogyan? Kai… olyan… normális…
-Lehet, de… segítek átvészelni ezt az időszakot.
Luhan szembe fordult a fiúval. Az arcáról sütött a fájdalom. Közelebb lépett Se Hun-hoz, és megállt előtte.
-Tudom, hogy ezt még soha nem mondtam… de… szeretlek Se Hunie. – Átölelte a fiút. – Köszönöm, hogy… a barátom vagy. Legyünk örökké barátok, jó? Ne… ne hagyj el soha.
-Nem foglak, hyung, ígérem – ölelt vissza. – Együtt túl leszünk ezen is, mint minden máson.
Másnap reggel Luhan másnaposan nyitotta ki a szemeit. A fejébe belenyilallott, ahogy a fény elért hozzá. Nyöszörögve fordult a másik oldalára, ahol Se Hun ágyát látta meg. Üres volt.
Luhan nagy nehezen feltápászkodott, azonban azzal a lendülettel, felkavarodott a gyomra. A kezét a hasára szorítva rohant a mosdóba, ahol a vécé elé térdelve kiadta gyomra egész tartalmát. A szemét könnyek lepték el az erőlködéstől. Miután végzett, lehúzta a vécét, és kiöblítette a száját. Sápadt arcát látva a tükörben, elfintorodott. Nem szokott ennyire lerészegedni, nem tudta, mi lelhette. Visszabotorkált a szobába, és elhúzta a függönyöket, sötétséget teremtve ezzel a szobában. Megpróbált visszaemlékezni, mi történt az este alatt, de nem voltak emlékei. Remélte, nem csinált semmi zavarba ejtőt Se Hunie előtt. Szeretett volna visszadőlni az ágyba még egy picit, de a szoba ajtaja kinyílt, és Lee Teuk menedzser lépett be rajta.
-Jó reggelt! – mondta komor hangon. A szemei alatt nagy karikák voltak. – Se Hunie? – kérdezte körbenézve a szobában.
-Nem tudom. Mikor felkeltem, már nem volt itt – mondta Luhan.
-A tegnap esti kis bulitokról nem akarok többet beszélni, csak annyit, hogy ne forduljon még egyszer elő. Főleg nem külföldön. Mit fognak szólni a rajongók, ha taccs részegen látnak titeket?
-Sajnálom, hyung. Az én hibám volt.
-Mindegy ki hibája volt. Többet nem akarom, hogy ezzel kelljen foglalkoznom.
-Igen, hyung.
-Mára szabad program van, mindenki oda megy, ahová akar. A reggelit és a vacsorát már kifizettük a hotelnek, úgyhogy azt itt egyetek. Ebédet ott, ahol akartok. Gondolom, úgysem lesztek itt.
-Jó – bólintott Luhan szemlesütve.
-Se Hunie-t keresd meg. Egyik szobában sem láttam.
-Megkeresem.
Lee Teuk további szó nélkül elhagyta a szobát. Luhan fájdalmas arckifejezéssel dőlt hátra az ágyban. Azt hitte, titokban tudják tartani az ivást… de hát mégsem…
Feltápászkodott, és tiszta ruhát vett fel. Azután elindult a többi szoba felé, hogy a biztonság kedvéért ő is megnézze, ott van-e a maknae. Pont, ahogy Lee Teuk mondta, egyik helyen sem volt. Kirázta a hideg. Rossz előérzete támadt. Hol lehet Se Hunie? Mit csinálhat? Nem esett baja?
