Hajnalban Kai egy érintésre ébredt. Kábán nyitotta ki a szemeit. Luhan még mindig a karjaiban feküdt. Ébren volt. Mosolygott. Az ablakon beáramló színes fények furcsa árnyakat vetettek az arcára.
– Na, végre, hogy felkeltél. Már mióta ébren vagyok – morgolódott Luhan.
– Mennyi az idő? – dünnyögte Kai álmosan.
– Négy – mondta az órára pillantva Luhan.
– Akkor alig aludtam két órát… – Kai a szemét dörzsölgetve forgolódni kezdett. Kihúzta a kezét Luhan feje alól, majd felült. Álmosan meredt maga elé. Luhan megragadta a pólóját és visszahúzta maga mellé. Kicsit még erőtlenül felnyomta magát, és a fiú mellkasára feküdt úgy, hogy szemben voltak egymással.
– Nem tudtam aludni, és annyira unatkoztam – mondta lebiggyesztett ajkakkal.
– Jó – enyhült meg Kai, látva a Luhanból áradó mérhetetlen bájt. Közelebb hajolt hozzá, és lágy csókot adott ajkaira.
– Tudod, min gondolkodtam, amíg aludtál? – kérdezte a fiú elmerengve.
¬– Min?
– Hogy mi hiányozhatott a legjobban, amíg kómában voltam.
– A legjobban? - kérdezte Kai meglepve. – Minden hiányzott. Te hiányoztál.
– De mégis… mi volt a legrosszabb?
– Hogy… csak arra tudtam gondolni, hogy akár el is… veszíthetlek… ¬– Kai lesütött szemekkel suttogta az utolsó szavakat.
– Sajnálom, hogy nem vigyáztam jobban magamra – simította meg a fiú mellkasát Luhan.
– Nem a te hibád. És már amúgy is vége. Ne gondolkozzunk a múlton! Most itt vagy és beszélünk. Ez a lényeg.
– Szeretlek. - Még maga Luhan is meglepődött, milyen könnyedén, mindenféle gondolkodás nélkül ki tudta mondani ezt a szót. Így érzett. Még talán soha sem gondolta ennyire komolyan. Kai lesütött tekintetét Luhanra emelte. Egy rövid ideig csak nézte a fiút. Elgondolkodva, érzelemmentes arccal. Lassan lehajtotta a fejét az idősebbhez, és ajkait az övére tapasztotta. Kiéhezve, telhetetlenül csókolta. Mintha máskor nem lenne rá alkalma.
– Én is szeretlek – suttogta Kai, miután elváltak ajkaik. A szemeiben könnyek csillogtak, amik lassan végigfolytak az arcán.
– Mi a baj? – kelt fel Luhan a fiú mellkasáról. – Miért sírsz? – kérdezte megtörölgetve a másik könnyes arcát.
– Semmi – rázta meg szégyenkezve a fejét Kai. – Csak… – A hangja elhalt. Elfordította a fejét. Megpróbálta gyorsan összeszedni magát, de nem ment neki olyan könnyen.
– Csak?
– Semmi – folytatta a tagadást Kai.
– Jong In-ah – sóhajtott fel Luhan. – Mi van? Miért sírsz?
– Csak… csak boldog vagyok – suttogta a fiú. – Annyira boldog vagyok, hogy el sem hiszem, hogy ez a valóság. Olyan, mint egy álom, amiből mindjárt felébredek, és kiderül, hogy ez az egész csak a fejemben történt meg.
Luhan sajnálkozva mosolyodott el. Letörölgette Kai könnyes arcát, majd átölelte. Nem mondott semmit neki. Nem is volt rá szükség. Mozdulatlanul tartotta, míg a fiú könnyei elálltak.
Néhány óra múlva megérkeztek a többiek is. Az orvos először nem akarta mindannyiukat beengedni Luhanhoz, de a fiú kérésére száj-húzva ugyan, de beleegyezett. A tizenkét fiú újra egyként volt ugyanabban a szobában. Mindegyikük jól volt. Annyira jól, hogy még mosolyogni, nevetni is tudtak. Hazafelé menet már minden olyan volt, mint régen. Az autó hangos volt a jókedv mindenféle zajától.
– Hyung…
– Nem, nem – vágott Chanyeol szavába Baekhyun gyorsan.
– Mi nem? Még nem is tudod, mit akarok mondani! – ellenkezett fennhangon a rapper.
– De azt tudom, hogy csak akkor hyungozol, ha akarsz valamit.
– De hyung, ezt megígérted! Azt mondtad, ha véget ér ez az egész elviszel… öhm valahová.
– Hová? Én nem emlékszem ilyenre.
– Már én sem – mosolyodott el Chanyeol. – De megígérted, hogy elviszel valahová, úgyhogy be kell tartanod az ígéreted!
– Jól van, legyen ¬– bólintott rá Baekhyun. – Elviszlek valahová.
– Tényleg?! – kiáltott fel boldogan a fiú. – Komolyan?
– Ühüm.
– Hová? És mikor?
– Mozi?
– De nem fogjuk érteni a filmet. Kínaiul lesz.
– Ez igaz – sóhajtott fel Baekhyun. – Akkor kitalálom majd később.
Miután a kis csapat hazaért Baekhyun útja azonnal Xiuminhoz vezetett, aki szerencsére éppen Chennel volt. Letelepedett közéjük a kanapéra.
– Amikor idekerültetek, ti hogy tudtatok szórakozni? – kérdezte. – Mármint, hová mentetek el?
– Hová mentünk? – kérdezett vissza Xiumin Chenre pillantva.
– Már nem is emlékszem, olyan régen volt.
– Elmentünk moziba.
– Moziba? – kérdezte meglepetten Baekhyun.
– Igen. Van nem olyan messze egy hatalmas mozi, ahol nem csak kínaiul adnak filmeket, hanem angolul, japánul, koreaiul meg még néhány nyelven.
– És hol ettetek otthoni kaját?
– Sehol – nevetett fel Xiumin. – Vagy D.O küldött, vagy maradt a kínai. Nem nagyon találtunk koreai étkezdét. De nem is bántuk – vont vállat. – Izgalmas volt új ízeket kipróbálni. És most már hozzá is szoktunk, nem? – pillantott Chenre.
– Igen, nagyjából – bólintott a fiú. – De hova készülsz? Randid lesz? – vigyorodott el gonoszan.
Baekhyun szemei elkerekedtek, ahogy meghallotta AZT a szót. Elvörösödött arccal rázta meg a fejét.
– Dehogyis! Chanyeol-aht viszem el valahová.
– Ó, ez nagyon bűzlik – vigyorodott el Xiumin is. Hátba csapta Baekhyunt, majd a füléhez hajolt. – A mozi tökéletes randi helyszín. Ha érted, hogy gondolom… sötét van és…
– Hyung! – ugrott talpra a fiú. – Mondom, hogy ez nem randi. Hogy randizhatnék én Chanyeollal?! – kiáltotta, azzal eltrappolt. Bevonult a rapper ideiglenes szobájába, és haragosan dobta le magát a matracára.
– Mi a baj? – kérdezte Chanyeol. – Miattam vagy ilyen mérges? Mert ha igen, akkor nem kell elmennünk sehová, csak…
– Nem – mosolyodott el Bakehyun, látva a rapper megszeppent arcát. – Menjünk el ma.
– Ma? – csillantak meg Chanyeol szemei. Az idősebb csak bólintott. Felállt, és miközben az ajtó felé ment, még hátraszólt.
– Egy óra múlva legyél kész!
– Oké – kiáltott utána Chanyeol izgatottan. Széles vigyorral ugrott fel a matracról. A bőröndjéhez sietett valami rendes ruháért, de abban csak gyűrött, koszos darabok voltak. Nem is gondolt ez alatt az időszak alatt arra, hogy normálisan öltözködjön. Még a szennyesét se nagyon vitte ki. Abban a ruhában azonban nem maradhatott, amiben volt. Gondosan kellett felöltöznie. Hirtelen ötlettől vezérelve kisietett a szobából egyenesen Krishez.
– Hyung, tudnál adni valami rendes ruhát? – hadarta.
– Rendes ruhát? ¬– pillantott fel laptopjának képernyőjéből a fiú. Megvonta a vállát és bólintott. – Persze. Nézz csak körül!
– Kösz, hyung ¬– vigyorodott el, majd odafordult a szekrényhez. Kinyitotta az ajtaját, és feltárult előtte a ruhák mennyországa. Drága, gondosan felakasztgatott vagy összehajtogatott csinos ruhákat rejtett a szekrény. Először hozzájuk se mert érni, csak Kris furcsálló pillantása ösztönözte arra, hogy nekikezdjen az óvatos keresgélésnek. Annyi szép darabot talált, hogy mindegyiket fel akarta venni. Végül talált egy fekete bőrkabátot, aminek a hajtókáján szögecsek voltak. Felpróbálta és elégedett volt a látvánnyal. Elkérte Kristől, a fiú pedig könnyedén rábólintott. Felvette az egyik tiszta farmerjét és egy fehér pólót hozzá. Erre jött a még új szagú bőrkabát. Egy piros sapkát nyomott a fejébe, és belebújt az egyetlen cipőjébe, amit elhozott, amiben véletlenül volt piros is. A haját elrendezte, vékony réteg BB krémet kent az arcára. Úgy érezte, sikerült rendesen összeszednie magát, és jól néz ki. Egy óra múlva kilépett a szoba ajtaján, ahol az éppen kopogni készülő Baekhyunba ütközött. Kínosan nevettek egymásra. A fiún sötét farmer volt és egy piros kockás ing, alatta fehér pólóval. Kisminkelte magát. A szemét gondosan kihúzta fekete szemceruzával. Olyan volt, mintha egy divatlap címlapjáról lépett volna ki.
– Indulhatunk? - kérdezte mosolygós hanggal. Már teljesen eltűnt előbbi rosszkedve.
– Ühüm – bólintott Chanyeol. – Induljunk!
.jpg)