-Azért ez fura, nem, hyung? – tűnődött el Se Hun kibámulva az autó ablakán. A fiúk éppen egy fotózásra tartottak. Már régen volt valami munkájuk, ezért mindannyian izgatottak voltak az új feladattól. Egyedül Se Hun tűnt teljesen nyugodtnak. Álmoskás arckifejezéssel dőlt hátra a kocsiban. Unottan nézegette a körmeit, vagy a mellettük elsuhanó autókat, üzleteket, épületeket.
-Mi fura, Se Hunie? – kérdezte tőle Luhan.
-Hát, hogy hogy kezdődött a kapcsolatunk, és hol vagyunk most.
-Úgy érted, hogy utáltuk egymást? – nevetett fel szégyenkezve Luhan.
-Igen, úgy – vigyorodott el Se Hun is. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer barátok leszünk.
-Én sem – mondta komolyan a fiú. – De örülök, hogy így alakult. Ha most nem lennél, azt hiszem egyedül maradtam volna…
-Dehogy, hyung! Mindenki szeret. Az, hogy most összebalhéztatok Kai-jal, csak a ti dolgotok. Attól még mindenki ugyanúgy tekint rád, mint előtte.
-Ezt tudom, de hiányzott valaki, akivel úgy meg tudom beszélni a dolgokat, mint vele tudtam.
-Én itt vagyok, hyung – mosolygott rá Se Hun. – Rám számíthatsz.
-Jaj, mikor fejezitek már be? – hallatszott Luhan mellől Chen unott hangja. A fiúk ijedten rezzentek meg a hangjára.
-Te nem alszol? – pillantott rá Se Hun.
-Próbáltam, de olyan nyálas dolgokról beszéltetek, hogy képtelen voltam. Attól féltem, rémálmaim lesznek…
A két fiú szégyenlősen nevetett fel. Luhan előkapta a fülhallgatóját, és odanyújtotta Chennek.
-Tessék, hallgass zenét, akkor nem zavarunk.
-Kösz, hyung – ásított nagyot a fiú. – De most már nem akarok aludni. Hamarosan odaérünk. – Megropogtatta elgémberedett csontjait, majd várakozóan tekintett a két fiúra. – Na mi van? Nem folytatjátok?
-Nem, Jong Dae-yah – mosolyodott el Luhan.
-Huh, kár – húzta el a száját Chen. Végül mégis elvette hyung-ja fülhallgatóját, és a zenét üvöltetve hamar elaludt. A két fiú csak ezután lélegzett fel. Szégyellték magukat Chen előtt, hogy így megnyíltak.
-Hyung… Tudom, hogy erről már ezerszer beszélgettünk, de vagyunk már elég jóban ahhoz, hogy elmondd, mi történt köztetek Kai-jal, nem? Nagyon szeretném tudni, és megpróbálni segíteni.
-Most nem mondhatom el, Se Hunie – intett a fejével Chen felé. – Majd talán egyszer. Később.
-Tudod, hogy nem mondanám el senkinek.
-Tudom – bólintott komolyan Luhan. Megbízott annyira a fiúban, hogy tudja, magában fogja tartani a titkát. Csak abban nem volt biztos, képes lenne-e átvészelni még egyszer, hogy egy barátja elhagyja csak azért, mert ő egy kicsit különbözik tőlük.
-Ma menjünk el a munka után valahová, és mondd el, jó?
-Még nem tudom, Se Hunie. Ez nagyon komoly dolog…
-Miért? Változtatna valamit a kapcsolatunkon?
-Meglehet – nyögött föl Luhan. A fejét lehajtva kezdte az övét babrálni.
-Bennem megbízhatsz… Nincs olyan dolog, amit nem tudunk megoldani, nem?
-Gondolom, nincsen…
-Akkor beszéljünk ma este. Elmegyünk valahová enni?
-Ühm – bólintott Luhan. Hinni akart Se Hunnak. Szerette volna megosztani vele a bánatát és a kétségeit. De félt is. Mi van, ha ez már túl sok lesz a fiúnak? Ha undorodni fog tőle? Ha megharagszik rá, ugyanúgy, mint Kai, amiért nem mondta el neki korábban? Mi lesz, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy tervezte? Mit fog akkor kezdeni egyedül? Kihez fordulhat?
Az autó leparkolt, ők pedig izgatott arckifejezéssel szállingóztak ki az autókból. Se Hun még mielőtt elveszítették volna egymást a nagy tömegben, egy bíztató pillantás kíséretében rámosolygott. Luhanban az idegesség kis része elszállt, de még mindig félt az estétől. Félt, de várta is. Túl akart már lenni rajta, és szerette volna elfelejteni. Szerette volna, ha Se Hunie tud segíteni neki erőt gyűjteni. Chan Yeol már megadta a kezdőlökést neki, már csak egy kis taszításra volt szüksége ahhoz, hogy lépjen végre, és bocsánatot kérjen Kai-tól.
