A fiúk menedzserei egyik este gyűlést hívtak össze. Közölték a srácokkal, hogy másnap visszarepülnek Koreába, és ott folytatják a tevékenykedésüket egy ideig. Mindenki örült a hírnek. Az estét a bőröndjeik összepakolásával töltötték. Miután készen lettek, lefeküdtek. Izgatottan várták a másnapot.
~Korea~
-Ne nagyon pakoljatok ki skacok, - kezdte az egyik menedzser, Lee Teuk – hamarosan továbbköltözünk egy nagyobb lakásba.
Ennél nagyobb lelkesedést nem is várhattak volna a menedzserek. A fiúk kiáltozva ugráltak a kicsi nappaliban. Boldogan veregették a másik hátát, vigyorogtak, mintha megnyerték volna az év előadója díjat.
-Még nem kell sietni, de lassan elkezdhetitek azért összedobozolni a cuccaitokat – folytatta a másik menedzser, Jae Joong.
A nagy öröm után néhány fiú leült játszani, a többiek elvonultak a szobájukba. Luhan is így tett. Már megbeszélte Suhoval, hogy az ő szobájában aludhat, így már volt egy biztos helye. Letelepedett a frontember ágyára, és pötyögni kezdett a laptopján. Hamarosan azonban megzavarta valaki. Az ajtó halkan kinyílt, majd egy érzelemmentes arcú Se Hun sétált be. Meglepetten pillantott Luhanra.
-Hát te, hyung? – kérdezte ijedt hangon. – Azt hittem, nincs itt senki.
-Suhoval már beszéltem, azt mondta, aludhatok veletek. Persze, ha téged sem zavar…
-Nem, persze, hogy nem. Aludj csak itt, hyung.
Se Hun pakolászni kezdett az ágyán. Összehajtogatta a rajta összegyűrve heverő ruhákat, elrakta a szekrényébe a tankönyveit, majd lustán ledőlt. A kezét a tarkója alá téve bámulta a plafont egy ideig. Már-már annyira mozdulatlan volt, hogy Luhan azt hitte, levegőt sem vesz. Végül azonban megszólalt azon a bizonytalan hangján, amit csak nála használt. A kapcsolatuk még mindig nem volt tökéletes. Voltak ellentétek közöttük, amiket ugyan próbáltak megoldani, de nem volt olyan egyszerű a helyzetük. Mindketten féltették a barátaikat a másiktól. Attól rettegtek, hogy nem elég jók, és ha jön egy másik jófej srác, őket elfelejtik.
-Hyung, mikor akartok már kibékülni Kai-jal?
Luhan nem válaszolt. Nem akart erről beszélni.
-Tudom, hogy semmi közöm hozzá, csak rossz látni, hogy mindketten szenvedtek…
-Mindketten jól megvagyunk a másik nélkül. Neki ott van Baek Hyun-ah, nekem meg… nekem meg… - Ki is volt ott neki? Felmerült benne a kérdés, kire számíthat azután, hogy így eltávolodtak Kai-jal egymástól? Kivel oszthatja majd meg a titkait, a gondjait?
-Csak nem vagy féltékeny Bacon hyung-ra?
-Nem – kiáltott fel felháborodva. – Miért lennék? Már nem vagyunk barátok.
-Akkor miért vagytok mindketten ilyen szar állapotban?
-Jól vagyok.
-Nekem nem úgy tűnik.
-Hé, maknae-yah! – kiáltott rá mérgesen Luhan, majd azonnal meg is bánta, és bűntudatos arccal pillantott a fiúra. – Bocs, Se Hunie. Csak nem akarok erről beszélni.
A fiú megvonta a vállát, majd azzal a kínos mosolyával elvigyorodott. – Ahogy akarod, hyung… - Azzal az oldalára fordult, a hátát mutatva Luhannak.
-Én akkor is azt mondom, hogy beszéljétek ezt meg. Ne legyetek ilyen büszkék.
-Nagyon bölcs lettél hirtelen – morgott halkan a fiú. – Bezzeg ha nem más dolgába kell beledugni az orrodat, akkor már nem tudsz semmi okosat mondani…
Se Hun csak halkan felhorkant, nem válaszolt semmit. Maknae-ként nem is illett volna. Inkább lehunyta a szemeit, és megpróbált aludni.
Luhan ugyan ellenkezett vele, de belül nagyon is tudta, hogy igaza volt a fiúnak. Szeretett volna lépni Jong In felé, de túl nagy volt hozzá a büszkesége. Ráadásul látta, mennyire jól elvolt Baek Hyun-nal. Rá már semmi szüksége nem volt Kai-nak. A helyét gyorsan sikerült betöltenie valaki mással. Egy olyan (szinte) tökéletes emberrel, mint Baek Hyun. Akinek nem csak gyönyörű arca volt, de férfias is tudott lenni. Aki olyan hangokat tudott kiénekelni, amitől Luhan fülei kettéálltak. Aki olyan mosolyt villantott mindenkire körülötte, hogy nem bírtad megállni, hogy ne mosolyogj vissza. És az, aki sokkal jobb volt nála… Mindenben felül múlta… Hogy küzdhetne ő ellene?
