KAI POV
-Mindenki ölelje meg azt, akihez a legközelebb áll érzelmileg a bandából – hallottam az MC utasítását. Utáltam az ilyen feladatokat, mindig kellemetlenül érintettek. De nem tudtam mit csinálni, a már megszokott emberhez mentem, és finoman átöleltem. Visszaölelt, hisz nem volt más választása, de elkaptam azt a kelletlen, undorodó arckifejezést az arcán… Hamar rendezte ugyan az arcvonásait, de én láttam. És nem lepett meg. Utált. Pont ahogyan a többiek is. De valamiért ő volt az, akit a menedzser hyung-ok kiszemeltek nekem, hogy mostantól ő lesz a rajongók szeme előtti legjobb barátom. Hogy mégse tűnjek olyan magányosnak, mint amilyen voltam. Ilyenkor rám mosolygott, nevetett, megfogta a kezem, a combom, pont ahogy egy legjobb barát lenne. Otthon pedig… igen… semmibe vett. De ez még a jobbik verzió volt. Ő nem bántott soha, egy rossz szót nem mondott nekem egyszer sem. Csak éppen elkerült, ha ugyanabba a szobába mentem be, mint ahol ő volt, kiment. Ha hozzászóltam nagy ritkán, alig válaszolt. Ja… utált. Talán nem annyira, mint a többiek, de igen, ki nem állhatott. Ezt nehéz volt feldolgoznom eleinte, de végül sikerült. Most már tényként tudom kezelni, nem fakadok sírva a gondolatától. Haladás, nem?
Megöleltem hát Kyungsoo hyungot, és végigpillantottam a többi páron. Chanyeol és Baekhyun, Xiumin és Luhan, Tao és Sehun, Lay és Suho. Chen és Kris egy ideig furcsán nézte a másikat, látva, hogy egyiküknek sincsen párja, de végül ők is megölelték egymást.
Az MC hosszú sorokat hadart el, miközben én kínosan öleltem D.O hyung-ot, és a szememet le sem tudtam venni róla. Sehunról. Ahogy nevetve öleli Tao hyung-ot…
Nem tudom, mit szerettem benne… Hiszen tudtam, hogy ő is gyűlöl, akár a többiek. De… valahogy mégis vonzódtam hozzá. Nem érdekelt, mennyi rosszat mond nekem vagy tesz velem, nem tudtam haragudni rá. A szívem ezerszer összetört miatta, de nem érdekelt. Ez nem tudott eltántorítani attól, hogy Sehun az egyik legtökéletesebb férfi a világon. Tegyen bármit is velem, nem fogom tudni megutálni…
-Engedj el! – hallottam Kyungsoo hyung halk suttogását. Azonnal eltávolodtam tőle, a fejemet lehajtva álltam mellette.
-Kai-ssi, miért D.O-t ölelted meg?
Ne, miért pont én? További hazugságok tömkelegét kellett kipréselnem a számon. Undorodtam ettől az egész helyzettől.
-Kyungsoo hyung az egyik legodaadóbb ember, akit ismerek. Mindig segít nekem, hogyha valamiben elakadok, gondol rám, törődik velem. Hálás vagyok, amiért a barátomnak tudhatom – mondtam. D.O felé fordultam, és rámosolyogtam, ahogy azt ilyenkor tenni kellene. Ő is elmosolyodott, és megveregette a hátamat.
~o~
Miután hazaértünk, bevonultam a szobánkba. El akartam vonulni a többiek szeme elöl, nem akartam velük lenni. Kit érdekelnek a gonosz megjegyzéseik, a furcsa pillantásaik? Majd ha mindenki elaludt, akkor kimegyek, és eszem. Kibírom, bármennyire is korog a hasam. Lefeküdtem az ágyamra, lehunytam a szemeimet. Próbáltam kizárni az étkezőből beszűrődő nevetésüket, jókedvű hangjukat, a tányércsörömpölést. Mindazt, amiből engem kizárnak, amiből kizárom saját magamat is…
Egyszer csak kinyílt a hálószobánk ajtaja, Sehun lépett be. Mogorva arckifejezés ült az arcán, mint szinte mindig.
-Anyukád hív a vezetékesen – mondta.
-Megyek, köszi – ugrottam fel. A nappaliba siettem, lehuppantam a kanapéra, és felvettem a telefont. – Szia, anya – szóltam bele. Ugyan nem volt sok kedvem beszélni vele, eljátszani, hogy milyen boldog vagyok itt a legjobb barátaimmal, de nem tehettem mást. Megszakadna a szíve, ha tudná, milyen rosszul bánnak itt velem.
-Jongin-ah, kisfiam – hallottam megnyugtató hangját.
-Éppen eszünk, anya, úgyhogy gyorsan mondd.
Hazudtam neki, mint mindig… De nem voltam képes elmesélni neki milyen jó volt a tegnapi nap, mert elmentem kávézni a bandával… Ja… mintha bármikor is megtörtént volna.
-Csak azért hívtalak, mert hamarosan itt a Chuseok. Hazajössz, ugye?
-Igen, persze. – Nem hagyhatom ki az egyetlen alkalmat, amikor végre elszakadhatok ebből az ocsmány, megjátszós világból.
-Hozz el magaddal valakit!
Oldalra pillantottam. Sehun ült le mellém a kanapéra. A pillantását le sem vette rólam. Nem értettem, mit akar tőlem, miért közeledik egyáltalán hozzám.
Lesütöttem a szemem, meghunyászkodtam, ahogy szoktam… Nem mutattam ki, mennyire remélem, hogy egyszer végre megváltozik, figyelni fog rám, észreveszi, mennyire bánt az, amit tesznek velem. De erre persze nagyon kevés volt az esély.
-Nem vihetek magammal senkit, anya – sóhajtottam fel. – Nekik is van családjuk, velük lesznek.
Ekkor Sehun kikapta a kezemből a telefont, a füléhez emelte, és beszélni kezdett.
-Csókolom, Sehun vagyok!
-Add vissza! – suttogtam mérgesen. El akartam venni tőle a telefont, de a kezével eltolt magától, nem értem el. – Mit akarsz tőle? Add vissza a telefont!
-Én nagyon szívesen elmennék Chuseok alkalmából Jongin-ah-val. Lehetséges lenne?
-Miről beszélsz?! – mordultam rá mérgesen. Meglöktem, mire ő oldalra dőlt, és szétterült a kanapén. Fölé térdeltem, hogy a teste a két lábam közt legyen. A telefonért nyúltam, de a kezével minden mozdulatomat megakadályozta.
-Igen, a családom nem lesz az országban Chuseok-kor. Egyedül lennék amúgy is a lakásban.
-Ne csináld ezt! – figyelmeztettem teljesen hiába. Nem érdekelte, mit mondok. – Add már vissza a telefont.
-Komolyan? – nevetett fel. – Köszönöm szépen. Mindenképpen ott leszek.
Elvette a telefonkagylót a fülétől, felült. Olyan közel került hirtelen hozzám, hogy megdermedtem. Ráeszméltem, milyen pozícióban vagyunk, és… láttam az arcát, a testét… azt, hogy milyen vonzó. Hirtelen elszállt belőlem minden harag, csak hevesen verő szívemre tudtam gondolni. Istenem…
Hátrébb csúszott, kimászott alólam, majd visszatette a kagylót a helyére. Leült a kanapé karfájára, és elégedetten elmosolyodott.
-Nem kellene megköszönnöd, amit tettem érted? – kérdezte karba tett kezekkel.
-Mit? Hogy anyukámat hitegeted? De, nagyon köszönöm – mordultam rá. A harag újra elöntötte a testemet. Fortyogtam belül.
-Nem is tudom, ki kezdte a hazudozást… Várjunk csak, mégis tudom. Kim Jongin volt… Én csak segíteni akartam neked. De ha terhedre van a segítségem, akkor hívjuk fel, és mondjunk el neki mindent. Mondjuk el, hogy a fia egy szerencsétlen lúzer. Hogy még barátokat sem képes találni. Sőt, megutáltatja magát az egész bandával. Na, mit szólsz? Elmondjuk neki?
-Hagyd abba! – szóltam rá. – Nevetséges vagy.
-Én? – nevetett fel. – Akkor te mi vagy, hm?
-Semmi szükségem nem volt a segítségedre. Anyu csak csalódott lesz, amiért nem jössz. Ez nem segítség, csak hátráltatás.
-Épp ezért megyek.
-Mi?! – kiáltottam fel. – Te haza akarsz jönni velem?!
-Igen, és anyukád már meg is hívott. Csodás lesz, Jongin-ah – mosolyodott el gonosz módon. Meglapogatta a hátam, majd elsétált mellettem vissza az étkezőbe.
~o~
Az utazótáskámat nézegetve feküdtem az ágyamon. Alig vártam már, hogy megérkezzen a taxi, és elindulhassak. De még volt egy órám addig, tennivalóm pedig semmi. Már bepakoltam, kétszer átnéztem, hogy minden fontosat eltettem-e. A ruhám kifogástalan volt, a hajam kicsit oldalt furán állt ugyan, de hiába próbáltam megigazítani, nem tudtam vele mit kezdeni. Amúgy is, anyu fura hajjal is a nyakamba fog ugrani az örömtől.
Felültem, és az ajtóhoz mentem. Kikukucskáltam a nappaliba. Már csak néhányan voltak itt, legtöbben hazamentek korán reggel. Végigpillantottam rajtuk. Vidámak voltak, széles mosoly ült mindegyikük arcán. Jókedvűen nevetgéltek, beszélgettek.
-Megjött a nagybátyám, menjünk, Tao-yah! – kiáltott be a konyhából Suho.
Igen… A kínai tagokat a fiúk hazavitték magukhoz… Ilyen jó volt a kapcsolatuk. Csak velem nem volt senki sem kedves, elfogadó… Sejtettem, miért, de… nem éreztem, hogy ennyi rossz szót megérdemeltem volna… És ez fájt… Igazságtalannak éreztem az egészet. Azt, hogy kiközösítenek, hogy lenéznek…
Végignéztem, ahogy Tao mosolyogva feláll, elkapja a bőröndje húzókáját, és izgatottan rohan a bejárat felé.
Huh… Már csak ketten maradtunk. Én és Sehun… Felsóhajtottam. Mióta beszélt anyával, nem említette, hogy tényleg haza akarna jönni velem. Ami nagy megkönnyebbülés volt. Bármennyire is… bármennyire is szerettem volna együtt lenni vele, tudtam, hogy ő utál, és csak azért akarna eljönni, hogy elvegye azt a kis örömömet is, amit otthon kaptam volna…
Nem akartam többé erre gondolni. Megfordultam, és visszamentem a szobába. Leguggoltam az utazótáskámhoz, és harmadszorra is átnéztem, mindent elpakoltam-e.
-Kai-yah – hallottam magam mögül Sehun hangját. Ijedten rándultam össze. Nem is hallottam, hogy bejött a szobába.
-Hm? – fordultam hátra, és néztem fel rá. Mögöttem állt. Fehér ing volt rajta méregzöld pulóverrel és fekete nadrággal. Egyre hosszabb, kissé hullámos haját középen elválasztotta. Úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna ki. Az arcom kezdett elvörösödni a látványtól. Annyira… annyira dögös volt…
-Mikor megyünk már? - kérdezte unott hangon, a kezét összefonva a mellkasa előtt.
-Megyünk?! – A hangom egy oktávval magasabb volt, a szó közepén elcsuklott.
-Megígértem anyukádnak, hogy megyek, nem?
-Nem jöhetsz – álltam fel határozottan. – Nem.
-Meg vagyok hívva. Mehetek. Sőt, menni fogok.
-Nem – dobbantottam egyet a lábammal. – Nem fogsz. Minek akarsz jönni?! Hogy ott is kínozz?! Hogy ne hagyj egy perc nyugalmat sem nekem?! Nem, köszönöm, ebből nem kérek. Nem jöhetsz. Menj haza. Biztos szeretnének látni a szüleid… Én nem vágyom a társaságodra…
-Képzeld el anyukád arcát, hogy milyen csalódott lesz, amikor a drága kicsi fia egyedül állít majd be. Barátok nélkül… Az oly’ nagyon várt vendég nélkül… Még mindig nincs rám szükséged?
-Nincsen – suttogtam megtörten. Igaza volt. Anyu hihetetlenül csalódott lesz. De… nem akarom, hogy Sehun azt higgye, rá vagyok utalva. Nem akarok akkor is a megjegyzéseitől szenvedni, amikor végre kikapcsolódhatnék.
-Miért utálod ennyire a gondolatot, hogy veled megyek? – kérdezte. Az arca olyan fura lett… Még sosem láttam ilyennek. Mintha… megbántottam… volna… Nem, az lehetetlen. Miért bántódna meg egy olyan ember megjegyzésén, akit utál. Nem. Esélytelen.
-Mert… - Mit mondhattam volna erre? – Mert Chuseok alkalmával végre olyanokkal akartam lenni, akik szeretnek… Miért nem mész haza te is a családodhoz? – kérdeztem gyengéden.
-Hozzátok megyek és kész – húzta ki magát méltóságteljesen. Megfordult, és kisétált a szobából.
Felnyögve dőltem az utazótáskámra. Nem akartam elhinni. Részben persze boldognak kellett volna lennem, hisz bármennyire is fájt ez a fajta szerelem, de szerettem Sehunt. Közben pedig tudtam, ez a néhány nap, amit vele és a családommal fogok tölteni, nem olyan lesz, mint terveztem. Hazudoznom kell majd, megjátszani magam, eltűrni Sehun odavetett gonosz megjegyzéseit. Mindezt csak azért, hogy anya azt higgye, hogy minden rendben velem, hogy az életem soha nem volt még ilyen csodálatos. Ami részben persze igaz, mivel azt csinálom, amiről kiskorom óta álmodtam, énekelek, táncolok. Rajongóim vannak, szeretnek, ajándékokat, leveleket küldenek. Mi mást akarhatnék? Mondjuk… barátokat… szeretetet a bandatagoktól…
Nagy nehezen összeszedtem magamat. Bezártam az utazótáskám, megmostam halottsápadt arcomat. Lassan elérkezett az idő, hogy lemenjek a taxihoz. Vagyis… lemenjünk? Még mindig nehezen hittem el, hogy Sehun haza fog jönni velem. Olyan volt az egész, mint egy abszurd álom. Vagy mint egy vicc…
Felkaptam a vállamra a táskámat, a telefonomat bedugtam a zsebembe. Hevesen dobogó szívvel léptem ki a hálószoba ajtaján. Mi lesz most? Sehun elmondja, hogy mégsem jön? Vagy tényleg igazat mondott? Féltem. Igazán féltem.
Ahogy meglátott a táskámmal a vállamon, felállt, és a másik hálószobába sietett. Egy pillanat múlva megjelent a bőröndjét maga után húzva. Nem akartam hinni a szememnek. Már csak két lehetőség maradt. Vagy most mondja meg, hogy nem jön vagy lejön velem, hiteget még, és akkor. Nem… nem lehet, hogy tényleg hazajön velem. Az egyszerűen lehetetlen…
-Menjünk – mondta. Odaszaladt a nappaliba, és kikapcsolta a tévét. – Oké, mehetünk.
-Tényleg jössz? – kérdeztem. Nem akartam elhinni. Annyira abszurd volt az egész helyzet. Miért pont hozzám? Miért nem olyanhoz megy, akivel jóban van, ha már nem hajlandó hazamenni?
-Valami baj van a fejeddel? – mordult rám. – Hányszor mondjam még el?
-Bocs – motyogtam. Miért kértem bocsánatot egyáltalán? Teljesen össze voltam zavarodva. – Menjünk.
Mire lementünk, már megérkezett a taxi. A csomagjainkat beraktuk a csomagtartóba, majd beszálltunk. Szó nélkül utaztunk a vonatállomáshoz. Még mindig nem akartam elhinni, hogy tényleg eljön velem. Miért?!
-Hol is laksz? – kérdezte hosszú csönd után.
-Gwangju – mondtam.
-Még nem voltam ott. Mennyi idő az út?
-Vonattal másfél óra kb.
Nem tudtunk mást mondani, újabb kínos csönd állt be a beszélgetésbe. Csak magunk elé bámultunk vagy ki az ablakon, és vártuk, hogy végre odaérjünk az állomásra. Szerencsére nem sokára ez meg is történt. Megkönnyebbülve szálltunk ki az autó fojtogató csendjéből. Én fizettem, és mire kiszálltam, Sehun mindkettőnk csomagját kivette a csomagtartóból. Másnak ugyan ez természetes lehetett, de engem teljesen ledöbbentett. Tett valamit… értem? Annyira hihetetlennek tűnt az egész. És ráadásul nem is vágta a fejemhez, hogy „na nesze, kivettem a táskád”.
Felvettem a vállamra, és elindultunk az állomáshoz. A kasszáknál megvettem mindkettőnk jegyét. A várakozóban leültünk. Odanyújtottam neki a jegyét.
-Köszi – mondta, és elvette. – Visszafelé én fizetem mindkettőnkét és a taxit is. Az úgy jó? – kérdezte.
Újabb döbbenet áramlott végig a testemen. Fizet?
-Persze, jó – motyogtam még mindig teljesen lefagyva.
-Mikor megy a vonat?
-13:02-kor.
-Akkor induljunk el, nem? Tíz perc múlva megy.
Bólintottam. Újra megfogtuk a holminkat, és elindultunk a megfelelő vágány felé. A vonat már benn állt. Felszálltunk, és leültünk az egyik üres kétszemélyes helyre. Csendben vártuk, hogy történjen valami. Valami, bármi.
Ekkor Sehun kotorászni kezdett bőrkabátjának a zsebében. Előhúzta a fülhallgatóját, és bedugta a telefonjába. Nyomkodni kezdte, majd láttam, ahogy elindul valami anime a képernyőn. Leállította, a füles egyik felét felém nyújtotta.
-Akarod nézni velem? – kérdezte.
-Én? – meredtem rá értetlenül. Miért csinálja ezt? Miért kedves velem?
Felsóhajtott. Bedugta a fülébe az egyik fülhallgatót, a másikat továbbra is felém nyújtva tartotta. Elindította a videót, én pedig elvettem a fülest. Bedugtam… Nézni kezdtük… Csöndben, mozdulatlanul, egymáshoz közel hajolva, hogy lássuk a telefon képernyőjét. Lopva néha Sehunra pillantottam. Megpróbáltam semmisnek tekinteni, amit érzek iránta, nem figyelni arra, milyen vonzó illat árad belőle, nem összerezzenni minden egyes aprócska nevetésére. De reménytelen voltam. Képtelen voltam az animére koncentrálni, csakis ő járt a fejemben, és az, hogy talán mégsem utál. Talán… talán ad nekem egy új esélyt? És ez bármilyen ismeretlen és furcsa is volt, tetszett. Még mennyire, hogy tetszett!!
Mikor vége lett a résznek, mindketten kivettük a fülünkből a fülest, és eltávolodtunk egymástól. Hátradőltem a székemen, és elmosolyodtam. A hülye vigyor automatikusan kúszott ajkaimra. Nem kellett erőlködnöm, egyszerűen csak elmosolyodtam, és egy fél pillanatra még boldognak is éreztem magam.
-Ez a kedvenc animém – mondta. Újra beszélgetést kezdeményezett velem, én pedig válaszolni akartam. Fent akartam tartani a párbeszédet, bebizonyítani neki, hogy nem is vagyok olyan rossz ember, hogy engem is lehet kedvelni, szeretni. Én is olyan vagyok, mint ők.
-Nagyon tetszett – mosolyogtam rá. – Vicces.
Egy pillanatig újra csend lett. De aztán egyszerre szólaltunk meg.
-Sehun-ah…
-Tudod…
-Mondd csak – ráztam meg a fejem.
-Nem, mondd te.
-Jó… azt akartam kérdezni, hogy… Tudom, hogy nem kellene belemásznom a dolgaidba… de… miért nem mész haza, és miért pont velem akarod tölteni a Chuseok-ot?
Ahogy befejeztem, elkapta rólam a pillantását. A lábát nézte, szinte megfagyott, mozdulatlanul ült.
-Nem tudom – mondta végül sokára. – Csak. – Felnézett, és egy pillanatra újra a régi Sehunt láttam, akit nem érdekelt, mennyire rosszul esik nekem, az orrom alá dörgölte, mikben vagyok rossz, vagy kevésbé jó…
Nem tudtam mit válaszolni neki. Bólintottam, majd az ablak felé fordultam. Kibámultam, miközben ezernyi gondolat zizegett a fejemben, mint az őszi falevelek.
Kellemes izgatottsággal bámultam a mellettünk elsuhan, egyre ismerősebb tájat. A fákat, bokrokat, a házakat, utcákat. Minél közelebb kerültünk a mi állomásunkhoz, annál jobban úgy éreztem, hogy a gyerekkorom is visszatér. Amikor még voltak barátaim… Hah… Nevetséges vagyok. Szánalmas.
Lehunytam a szemem, próbáltam kiűzni a fájdalmas gondolataimat a fejemből. Nem akartam, hogy Sehun újra gyengének lásson. Megtörtént már elégszer, miért mutogatnám? Összeszorítottam a fogamat, és rá pillantottam.
-Te mit akartál mondani? – kérdeztem.
-Én? – fordult felém. – Ja… Nem tudom, elfelejtettem – megvonta a vállát.
A vonat megállt az egyik állomáson. Újra az ablak felé néztem, értetlenül, összezavarodott lélekkel bámultam a tájat, a csöndesnek tűnő rétet. Amikor egyszer csak feltűnt valami.
-Hé, figyelj! – kaptam el a karját. – Ott egy nyuszi! – mutattam az egyik bokor felé, ahonnan a kis állat biztonságból figyelte a hatalmas vonatot.
-Hol? Nem látom – mondta felemelkedve a székéből, közelebb hajolva hozzám és az üveghez is.
-Ott, a bokorban.
-Ja tényleg – vigyorodott el. – De aranyos. Milyen nagy szemei vannak.
Lassan felém fordult. Az arcunkat csak centiméterek választották el egymástól. Ijedten rebbentünk szét, ahogy ez mindkettőnkben tudatosult. Azonnal visszaült a helyére, a tekintetét még véletlenül sem emelte rám.
A vonat elindult. Nem beszéltünk, kínosan hallgattunk, ahogy a nap folyamán már sokadszorra. Valamit tenni akartam, hogy újra beszélgethessünk valamiről, de sajnos a kapcsolatunk közel sem volt olyan állapotban, hogy meg mertem volna szólalni. Attól féltem, valami rosszat mondok, és újra hallgathatom, ahogy rosszabbnál rosszabb szavakat vág a fejemhez. Inkább csöndben maradtam és vártam, hátha megszólal ő. De ez hosszú-hosszú ideig nem történt meg. Csak ültünk és vártunk a másikra.
A csöndet a hangszórókból kiáramló, mindenki számára ismerős női hang törte meg.
„ A következő, Gwangju megállót 2 perc múlva elérjük.”
-Leszállunk – pillantottam rá félénken.
Bólintott, egy halvány mosoly is megjelent talán a szája sarkában. Felpattant a helyéről, és lekapta a két bőröndöt a székek fölötti tartóból. Odanyújtotta nekem a táskámat. Egy köszönömöt motyogtam neki, majd elindultam a kabinok közti kis átjáró felé. Hamarosan megállt a vonat, mi pedig leszálltunk. Elmosolyodtam, ahogy végre beleszagolhattam az otthoni levegőbe. Ó, igen… Megérkeztem. Végre.
Elindultam a megfelelő irányba, szinte meg is feledkeztem Sehunról, aki csak csöndben, tisztes távolságból követett. Akkor eszméltem rá újra, hogy ott van, mikor halkan megszólalt.
-Messze laktok innen? – kérdezte.
Rápillantottam. A nap megvilágította a profilját. Olyan volt, mintha ragyogna a bőre. Mint egy istenverte angyal… Feldühített, hogy milyen dögös volt… Hogy mennyire vonzódtam hozzá…
-Nem, sétálva 10 perc nagyjából.
-Utálok sétálni – morgolódott az orra alatt. – Olyan más itt, mint Szöulban – mondta hangosabban, rám pillantva, szinte mosolygott.
-Tudom. Olyan nyugis. Még a levegő is másnak hat, nem?
-Ahamm – bólintott. – Tetszik itt.
Egy ideig csöndben sétáltunk, majd megszólaltam.
-Anya örülni fog neked – vallottam be.
-Még jó – horkant fel. Félredobta a haját, majd rám nézett, és én sem akartam elhinni, mit tett. Nevetett. Felnevetett. Az ajkai mosolyra húzódtak, a szemei összeszűkültek, és kacagott……
Ledöbbenve néztem gyönyörű arcát, ő pedig csak nevetett.
~o~
-Egyetek még – ismételgette magát anya megállás nélkül.
-Már nem bírok többet, tele vagyok, köszönöm szépen – mosolygott Sehun a hasát fogva.
-Annyit főztem, ne maradjon meg, egyetek még.
-Anya, nem bírunk többet – nevettem fel.
-Jól van, de ha éhesek lesztek, csak szóljatok.
-Fogunk, fogunk – mondtam, majd felálltam az asztaltól. Sehun követett. Bementünk a szobámba. Leültem az ágyra, ő csak a bezárt ajtó mögött állt, és engem nézett.
-Pakoljunk ki – ajánlottam. – És ha van kedved… akkor… akkor körbevezethetlek a környéken. – Féltem, hogy nemet mond, de úgy éreztem, úgy illik, hogy felajánlom. Maximum nemet mond és…
-Jól hangzik – mondta szinte gondolkodás nélkül. – De egy kicsit pihennem kell. Anyukád teletömött – vigyorodott el.
-Olyan, mint egy rossz nagymama, igen – nevettem fel. A saját hangom szinte megijesztett. Én… nevettem? Sehunnal? Olyan furcsa volt belegondolni. Mégis kellemes, bizsergető érzéssel töltött el. Nem akartam, hogy abbamaradjon. Örökké nevetni akartam. Vele. Velük…
Leguggolt a bőröndjéhez, lefektette, és kutakodni kezdett benne.
-De nagyon jól főz. Ezt el is felejtettem mondani neki.
-Mondják neki elegen – vontam vállat.
-Hová fogunk menni?
-Öhm… Nem mutattam még meg senkinek a környéket – vallottam be. – De… Nem tudom. Mit szeretnél látni? Menjünk be a belvárosba?
-Aha, menjünk – vont vállat. – De akkor nem öltözöm át.
Lezárta a bőröndje tetejét, és leült mellé a földre. Kinyújtóztatta hosszú lábait, a kezeit a hasán pihentette.
-Fel fognak minket ismerni, ugye? – kérdezte aggodalmas hangon.
-Valószínűleg igen…
-Jó lenne úgy kimozdulni, hogy nem figyelnek minket a rajongók árgus szemekkel.
-Tudom… De… Van egy ötletem. Mindenképpen a belvárosba szeretnél menni?
-Nem – rázta meg a fejét kíváncsian rám pillantva. – Azt te ajánlottad.
-Mert van a környéken egy parkszerűség. Olyan, mint egy állatkert, de… ezt nem lehet elmagyarázni – nevettem fel. – Szerintem tetszene. Már ezerszer voltam ott.
-Menjünk oda. És akkor át is öltözöm valami kényelmesebb ruhába.
-Én is.
Újra felnyitotta a bőröndje tetejét, és kivett belőle egy bővebb, háromnegyedes ujjú fehér pólót. Egy ideig nézegette, majd elégedetten kiterítette az ölébe. Levette a pulóverét, majd az ingjét is elkezdte kigombolni. Egyre több villant meg fehér bőréből, én pedig bármennyire is el akartam fordítani a fejem, képtelen voltam rá. Láttam már ezerszer átöltözni, fellépések előtt, között, után… rengetegszer láttam már félmeztelenül, de ez nem ugyanaz volt. A hangulat… minden más volt… Egész nap kedves volt velem, én szerettem, és ketten voltunk egy szobában… Anyám… Nem. Elkaptam a fejem, mielőtt még teljesen kigombolta volna az ingjét. Felálltam az ágyról, és az ablakhoz léptem. A testem teljesen merev volt, meg akartam mozdulni, visszanézni, látni tökéletes testét, de tudtam, hogy nem tehetem. Vagyis megtehetem… csak… Felsóhajtottam. Vártam még egy percet, majd visszafordultam. Már teljesen felöltözött. A felső tökéletesen állt rajta… Annyira… jól nézett ki… Alig tudtam levenni róla a pillantásom… Mozdulatlanul, ledermedve bámultam.
-Te… te nem öltözöl át? – kérdezte furcsán nézve rám.
-Öhm, de igen – ráztam meg magam. Sikerült észhez térnem, elfordultam, és matatni kezdtem az utazótáskámban. Kell egy póló. Egy póló. Kutakodtam, de szinte vakon, alig láttam, csak Sehun és a teste lebegett a szemem előtt. Ez annyira beteges… Abba kellene hagynom. Persze… Mintha ez döntés kérdése lenne… Ha eldönthetném, kit szeretek és kit nem, akkor nem Sehun után csorgatnám a nyálam már ki tudja mióta…
Kivettem vakon egy pólót, és vetkőzni kezdtem. Felvettem, majd Sehun felé fordultam. Mikor megpördültem, szinte megijedtem, milyen közel állt hozzám. Alig néhány lépés választott el minket egymástól. A szemeiben valami furcsa… izé csillogott. Valami, amitől közelebb akartam lépni hozzá, és megcsókolni. Pf… Mintha arra bármikor is lehetőségem lenne… Akkor végleg elvágnám magam a bandától… Így hát csak lesütöttem a szemeimet, és kikerülve leültem az ágyra.
-Mikor menjünk? – kérdeztem, hátha ezzel el tudom terelni a figyelmemet.
-Felőlem mehetünk akár most is.
-Akkor induljunk – álltam fel. Kikaptam a szekrényből az egyik régen használt hátizsákom, beledobtam a pénztárcám, egy csomag papírzsebkendőt, majd a vállamra vetettem. A telefonom a zsebembe csúsztattam.
Lementünk a földszintre, a konyhába csoszogtunk. Anya még mindig ott volt, a szennyes edényeket rakosgatta el, mosogatott, pakolászott.
-Elmegyünk Sehun-ah-val. Majd jövünk – mondtam neki.
-Jól van, menjetek csak. De vigyetek valamit magatokkal enni. Ha megéheznétek. – Az egyik konyhai szekrényhez ment, és kivett belőle egy-egy csomag péksüteményt. A hűtőből két kis joghurtitalt pakolt az asztalra, majd egy üveg gyümölcslevet is elővett. – Tedd el ezeket, Jongin-ah. Ne költsetek ilyenekre, vegyetek valami ajándékot a többieknek inkább.
-Persze, anya – bólintottam. Szavaitól belehasított a szívembe a fájdalom. Ajándékot a többieknek? Valószínűleg hozzám vágnák, hogyha bármit is akarnék adni nekik… Kétségbeejtő helyzet…
Elpakoltam a táskámba a kajákat, majd elindultunk Sehunnal. Nagyon jó idő volt. Sütött a nap, kellemes szellő kapott bele a hajunkba. Filmbeillő volt a környék. Csendben sétáltunk lefelé a hosszú utcán. Sehun csodálva nézegette a nagy családi házakat a hatalmas kerttel, medencével, kerti törpékkel. Igen, egész jó környéken laktunk…
-Egyszer nekem is lesz egy ilyen házam – mondta álmodozva. – Ilyen helyen fogok élni a családommal. Az biztos.
-Nem szereted a szöuli nyüzsgést?
-Szeretem, de… jobban szeretnék egy nyugis helyen élni a családommal, hogyha odáig egyszer eljutok.
Mindketten mosolyogva néztünk a mellettünk elbicikliző alsós kislány és szülei után. Olyan boldogoknak tűntek…
-Valami ilyesmit tudok elképzelni a jövőmben – mondta.
~o~
Egy rövid séta után megérkeztünk a park bejáratához. Egy hatalmas zöld kapu volt. Simán besétáltunk, és egy új világba érkeztünk meg.
-Nem kell belépőt venni? – kérdezte.
-Nem. Bent lehet mindenféle támogatói cuccokat venni.
Sokáig sétálgattunk a magas fák, a virágok közt, míg végre eljutottunk a kedvenc részemhez. Egy újabb kapu következett. Azon is beléptünk. Elindultunk a sárga kövekkel kirakott úton. A jobb oldalunkon egy hatalmas karám volt, benne kicsi malacokkal.
Ahogy Sehun meglátta őket, elvigyorodott. Oda sietett, leguggolt és gügyögni kezdett a hozzá közel totyogó állatoknak.
-Olyan édesek – nézett fel rám, de azonnal vissza is fordult hozzájuk. Az ujját bedugva a karámon, megsimogatta a fejüket, a fülük tövét.
Egy pillanatra magára hagytam. Az egyik kis faházhoz siettem, és vettem egy csomag malackaját. Visszaszaladtam Sehunhoz.
-Tessék – mondtam odanyújtva neki a zacskót. – De ha szeretnél, be is lehet menni hozzájuk.
-Komolyan? – ugrott fel. – Szeretnék!
-Ott kapunk gumicsizmát.
Odasiettünk a faházhoz, ahol az előbb a kaját vettem, kértünk két gumicsizmát, nagy nehezen belebújtunk, és visszamentünk a karámokhoz. Kinyitottam a kis ajtót, majd beléptünk. A sok kismalac körénk sereglett, az orrukat nekünk dugdosták, átgyalogoltak a lábunkon.
-Annyira aranyosak – guggolt le ismét Sehun.
Mellételepedtem, és együtt simogattuk, lapogattuk a rohangáló kismalacokat. Néha összeért a kezünk, és akkor… úgy éreztem, mintha elektromos villámok cikáznának kettőnk közt. Hihetetlen érzés volt. Kár, hogy csak én éreztem kettőnk közül. Ő széles mosollyal az arcán játszadozott a malacokkal, szinte észre sem vett… Mintha nem is léteztem volna. Ekkor azonban rám nézett, teljesen váratlanul. Elmosolyodott, a kézfejével kisöpörte a szeméből a haját. A kezem után nyúlt, megfogta, majd közelebb húzott magához. Majdnem felbuktam, de közelebb araszoltam hozzá. Nem értettem, mit akar, de engedelmeskedtem neki. Hogy is tudtam volna nemet mondani neki.
-Nem tudott elmenni tőled az egyik malac – intett a fejével a megfelelő irányba.
Ahh… Persze, miért is akarná különben, hogy közelebb menjek hozzá?
Lassan elengedte a kezem. Lassan, tényleg nagyon lassan. Úgy éreztem, megőrülök közben. Olyan puha volt a bőre. Az ujjai hosszúak és kicsit sárosak voltak. Az én tenyeremet is összepiszkolta.
-Hol a kajájuk? – kérdezte kizökkentve a gondolataimból.
-Itt – rezzentem össze. Felé nyújtottam a kis csomagot, ő azonban csak a tenyerét tartotta. Kibontottam a zacskót, és öntöttem a kezébe belőle, majd a sajátomba is. Etetni kezdtük a kis állatokat. Hangosan nevetgéltünk, ahogy a nyelvükkel végignyalogatták a tenyerünket.
~o~
Végigjártuk szinte az egész parkot, benéztünk minden állathoz, amikhez nem mehettünk be, azokat megetettük, a karámon benyúlva megsimogattuk őket. Sehun arcáról szinte le sem lehetett törölni a mosolyt. A szája néha már annyira széthúzódott, hogy azt hittem szétreped. Soha nem láttam még ilyennek. Boldog volt, ehhez kétség sem fért. És… és én tettem boldoggá. Ami megremegtette a szívem. Az egész testem vibrált az izgalomtól. Úgy éreztem, végre van esélyem, hogy kitörjek. Hogy megmutathassam, ki vagyok… És, hogy… hogy Sehun… hogy esetleg a barátom lehessen… Mert többre nem is vágytam. Csak arra, hogy a barátom legyen. Másra nem számíthattam… Ő… ő nem olyan volt, mint én. Sajnos.
Az utolsó, kecskés karámból is kilépve Sehun beletúrt a hajába. A közeli padhoz sétáltunk, leültünk.
-Annyira aranyosak voltak – mondta halkan, még mindig széles mosolyra húzva a száját.
-Tetszett?
-Nagyon – pillantott rám. A szemei szinte csillogtak.
-Ott… - nyúltam az arca felé. – Ott van valami a hajadban – mondtam, és közelebb hajolva kihúztam a kis szalmaszálat a tincsei közül.
-Köszi – motyogta. Az arcunk ma már nem először volt túl közel egymáshoz. Láthattam sötét szemében a csokoládébarna foltokat, hosszú, fekete szempilláit. Annyira… annyira gyönyörű volt. Meg akartam csókolni, de tudtam, hogy nem tehetem meg. Lesütöttem a szemeimet, és eltávolodtam tőle. Elmosolyodtam, és felé nyújtottam a szalmaszálat.
-Ő volt a bűnös – mondtam, hátha azzal megszüntetem a kínos hangulatot.
-Ehj – rázta meg a fejét zavartan Sehun. Felállt, és várakozóan nézett rám. Követtem a példáját, majd elindultunk a kijárat felé.
-Elfáradtam – mondta halkan.
-Nem vagy éhes? – kérdeztem.
Elgondolkodva simogatta meg a hasát. – Nem, nem igazán. Viszont… a joghurtot meginnám – vigyorodott el kisfiúsan.
-Máris adom – nevettem fel.
~o~
A vacsora után fáradtan, teli hassal vonultunk be a szobámba. Lehuppantam az ágyamra, Sehun újra a bőröndje mellé zuhant. Kinyújtóztatta hosszú lábait, az öklével a combját nyomkodta. A fejét hátravetette a falnak, a szemeit lehunyta.
-Fáradt vagy? – kérdeztem.
-Aha – bólintott félig kinyitott szemei alól felsandítva rám.
-Akkor ma este maradjunk itthon – ajánlottam. A hangsúlyom azonban inkább kérdő volt, mint kijelentő.
-Ühümm.
-Nem akarsz felülni ide? Ne a földön ülj… - motyogtam bátortalanul. Féltem, hogy visszautasít, hogy azt mondja, nem akar mellém ülni. Pedig a nap folyamán már rengetegszer bebizonyította, hogy erre kevés az esély.
-Nincs erőm felülni – vigyorodott el. – A kajától teljesen eltunyultam.
Nagy nehezen előrébb dőlt, majd mindkét kezét felém nyújtva kérlelően nézett rám. Jól értelmeztem? Azt… azt akarta, hogy húzzam fel?
Bátortalanul felálltam, és megfogtam mindkét kezét. Olyan meleg és puha volt. Az ujjai finoman a kézfejem köré kulcsolódtak. Megszorítottam a kezét, majd erősen meghúztam. Könnyebb volt, mint gondoltam. Könnyedén felállt. De… ismét… ismét annyira közel volt hozzám, hogy az már szinte fájt. Nagyjából egymagasak voltunk, könnyedén a szemébe tudtam volna nézni… vagy akár meg is csókolni. Ha mertem volna. De persze ehhez nem voltam elég bátor. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy túl ésszerűen gondolkodtam. Meg akartam tartani barátnak, nem akartam az első nap elüldözni magam mellől. Így hát elléptem előle. Leültem az ágyra, és ő is követett.
-Nézzünk valami filmet – mondta hirtelen, hadarva a szavakat.
-Mihez van kedved?
~o~
A stáblista lassan gördült lefelé. Még akkor sem néztünk egymásra. Kínos volt az egész hangulat. Ismételten. Ki gondolta volna, hogy ebben a filmben ennyi lesz… a szex? Ráadásul nem csak férfiak és nők közt… hanem… férfiak közt is. Úristen… Ez annyira kínos… Nem mertem ránézni, és tudtam, hogy ő is ugyanígy érez. Szinte sugárzott a testéből a feszültség. Még lélegezni sem hallottam. Mintha megfagyott volna, olyan volt.
A tévé képernyője teljesen elsötétült, a közepén két szó jelent meg: Frozen Flower. A film címe. Lassan az is elhalványult, és a szobára teljes sötétség ereszkedett, ahogy az egész kép feketébe váltott. Vége.
Lassan megmozdultam. Kinyújtottam a lábamat, lehúztam magamról a pokrócot. Az ágy végébe csúsztam, és kiléptem a laptopon a filmből. Lehúztam a tévé csatlakoztatóját róla. Bátortalanul pillantottam hátra Sehunra. Az arccsontja vonala piros volt, mintha elpirult volna, kerülte a pillantásom.
Lehajtottam a laptop tetejét, kikapcsoltam a tévét. A szobára vaksötét telepedett. Ijedten nyúltam az ágy melletti állólámpa kapcsolójához. Felkattintottam. Újra Sehunra néztem. Ő is engem bámult. Előre dőlt az ágyban, mint aki fel akar pattanni. Szép lassan feltápászkodott, elém térdelt. Olyan közel volt, hogy megszólalt bennem a vészcsengő. El kell távolodnom, menekülnöm kell, ha nem akarok olyat tenni, amit örökre bánni fogok. De mielőtt még ezt megtehettem volna, még közelebb hajolt hozzám. A térdünk összeért, a kezével a combomra támaszkodott. Az orrunk szinte érintette egymást, éreztem az arcomon forró leheletét. A félhomály ellenére is ki tudtam venni tökéletes vonásait. Megdermedve néztem, ahogy óvatosan elfordította a fejét. Még közelebb hajolt. Nem mertem levegőt sem venni, bent rekedt a tüdőmben az összes. Belül remegtem, kívül azonban olyan voltam, mint egy kővé dermedt szobor.
Lassan leküzdötte a köztünk lévő távolságot. Megtette, amit azt hittem, soha nem fog. Amiről még álmodni sem mertem soha. Az ajkait finoman az enyémekhez érintette. Megcsókolt? Nem, ezt nem nevezném csóknak… De… Mégis, az ajkaink összeértek. A szemeimet nem tudtam lehunyni, rá pillantottam, és ő is ugyanezt tette. Összetalálkozott a pillantásunk, mire ő mintha megégette volna magát, hátra ugrott. Az ágy végébe csúszott, szinte rátapadt a falra. Ijedten, űzött tekintettel nézett rám. Remegett a teste, az tagadhatatlan volt. Olyan volt, mint egy sarokba szorított kisfiú. Egy ideig csak egymásra bámultunk, nem tudva, mit kezdjünk a kialakult helyzettel, majd felpattant, és kirohant a szobából. Az ajtót nyitva hagyva maga után egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Felálltam, bizonytalanul, tanácstalanul, és kinéztem a folyosóra. Nem láttam sehol. Nem mertem utána menni. Mit mondhatnék neki? Hisz még azt sem tudtam, mi történt az elmúlt néhány percben. Miért tette ezt? Mit akar tőlem? Mi folyik itt?!
Az ajtófélfának dőltem, az arcom a hideg fának döntöttem. Lehunytam a szemem, megpróbáltam elengedni magam, hagyni, hogy végigáramoljon a testemen a nyugalom. Ja… Milyen nyugalom? A szívem eszeveszetten vert, a gondolataimon mintha egy tornádó söpört volna végig. Remegtem, fájt mindenem. Éles nyilallások hasítottak a mellkasomba, amitől alig kaptam levegőt. A földre csúsztam, és átöleltem sajgó testemet.
Percek kellettek hozzá, hogy össze tudjam szedni magam, és felálljak. Végigcsoszogtam a folyosón, benéztem a szobákba, de sehol nem volt. Lementem a földszintre, ahol szintén nem találtam meg. Felvettem a kanapéról az egyik pokrócot, és a hátamra terítve kimentem a kertbe. Felkapcsoltam az éjszakai fényeket, amiknek köszönhetően a kert halvány, romantikus fényárban úszott. Mintha ezt akkor értékelni tudtam volna… Csak egy dolog hajtott: megtalálni Sehunt. A kis kavicsos utat követve eljutottam a ház hátsó kertjéhez, ahol már messziről láttam padon kuporgó alakját. Bátortalanul közelítettem meg. Úgy tűnt, mintha percekig állnék mellette, anélkül, hogy észrevenne. Végül nagy sokára rám emelte a pillantását. A szeméből nem tudtam kiolvasni semmit, csak a fényeket láttam csillogni benne.
Szóra nyitotta a száját, láttam, hogy mondani akar valamit. Mégsem tette. Lehajtotta a fejét, a háta megrogyott, a térdére hajolt. Nem tudtam, mit kéne tennem, olyan tehetetlennek és hülyének éreztem magam. Szerettem volna véget vetni ennek az egésznek. Inkább visszamentem volna arra az időre, amikor még utált, mert így szenvedni látni Sehunt felért egy kínzással.
Leültem mellé, és vártam. Percekig ültem mellette mozdulatlanul. Végül lassan felemelte rám a pillantását, a tekintete kétségbeesett volt.
-Nem tudom, miért csináltam ezt – suttogta elhaló hangon. – Ne haragudj.
-Nem kell bocsánatot kérned – ráztam meg a fejem.
-De igen – nyögött fel. – Tudtam, hogy… hogy milyen vagy… és mégis… én… ne haragudj – pillantott rám esdeklően.
-Nem haragszom.
Sejthettem volna. Csak összezavarodott. Nem érzett irántam semmit. Semmit. Egyáltalán semmit…
Úgy éreztem, mintha a szívem éppen ketté akarna szakadni, mintha valaki a markába vette volna, és kifacsarta volna, mintha… mintha lassan hamuvá válna… A fájdalmat nem tudtam szavakkal leírni. Nem vágytam másra, csak arra, hogy kiabáljak, üvöltsek, hátha akkor elmúlik az a kín, ami majd’ felemésztette a testem.
-Ha szeretnéd, holnap reggel hazamegyek – motyogta.
-Ne. Maradj. – Szinte könyörögtem neki. Szánalmas… - Vagyis… Szeretném, ha maradnál… Örülök, hogy itt vagy…
-Köszönöm.
-De… Sehunie… Miért jöttél velem haza? Most már elmondod?
-Nem, nem megy – vágta rá szinte azonnal. A fejét hevesen rázta, a haja a szemébe hullott.
-Kérlek.
-Szerinted miért?! – ugrott hirtelen talpra. – Miért jöhettem ide?!
Megijesztett hirtelen kedvváltozása. Ingerülten támadt rám. A szavai kemények voltak, az arckifejezése reménytelen, ijedt.
-Nem tudom – álltam fel én is lassan. – Ezért kérdezem. Miért pont hozzám jöttél, amikor a többiek is szívesen vártak volna? Miért hozzám, amikor… utálsz… vagyis… most már azt sem tudom, mit érzel irántam… Szeretnék ezekre magyarázatot kapni, mert nem tudom, mi folyik körülöttem. Nem akarom, hogyha visszamegyünk, ugyanolyan legyen minden, mint régen. Nem akarom újra a bántó szavaitokat hallgatni, a gonosz pillantásaitok kereszttüzébe kerülni. Én ezt már mind nem akarom elviselni. Magyarázatokat akarok kapni tőled, Sehun-ah. Miért vagy itt?
-Miattad! Mi másért lennék itt?! – kiáltott rám. – Mert veled akartam lenni, azért!
-De miért? Miért velem, amikor máskor meg ki nem állhatsz?
-Épp ez az! Én sem tudom – suttogta. – Miért akarok veled lenni? Miért volt ez a nap az életem egyik legjobbja? Az őrületbe kerget, hogy nem tudom, miért akarom azt, amit. Hogy nem tudom, mit miért teszek, hogy mit miért érzek.
-Akkor én mégis hogyan igazodjak el rajtad? – kérdeztem.
-Nem tudom – suttogta. – Én csak… - Elhallgatott. Lerogyott a padra, a fejét hátravetette.
-Te csak?
-Én… én csak veled akarok lenni…
Le kellett hunynom egy pillanatra a szemeimet. A világ pördült egyet maga körül, alig tudtam megállni a lábamon. Szinte vakon léptem a padhoz, és ültem le.
-Nem értelek – suttogtam rekedt, szinte már nem is emberi hangon.
-Felejts el mindent – állt fel hirtelen. – Hülyeséget beszélek, megártott nekem a jó levegő – mosolyodott el kényszeredetten. Megpróbált elsétálni mellettem, de elkaptam a pólóját, és visszarántottam. Felpattantam, lelökve a vállamról a pokrócot a földre. Magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek. Az éjszakai világítás furcsa árnyakat vetett az arcára, de még így is láttam, mennyire össze van zavarodva. Tudtam, hogy mit érez, hisz néhány éve én is átestem ezen… Azon, amikor rájössz, hogy más vagy, mint a többiek… Hogy különbözöl… És ezen nem tudsz változtatni. Elítélnek miatta, megnéznek, szenvedsz miatta, ezért megpróbálod eltitkolni, de megváltoztatni nem tudod magadban azt az apró dolgot, ami ennyire mássá, kirekesztetté varázsol.
-Nem akarom elfelejteni – mondtam, azzal közelebb léptem hozzá, és magamhoz húztam. Fogalmam sem volt, honnan szereztem ennyi bátorságot, de megtettem. Magamhoz öleltem, szorosan, férfiasan. Megfeszült teste csak lassan engedett fel. Addig tartottam a karjaim közt, amíg görcsös testtartása meg nem enyhült. Éreztem, ahogy megadja magát az érzelmeinek, és karjait bátortalanul felemeli. Óvatosan, mintha valami rosszat tenne vele, körém fonta kezeit. Alig ért hozzám, mégis sokat jelentett ez a mozzanata.
Az ujjaimat a tarkójára csúsztattam, finoman, nyugtatóan simogatni kezdtem a fejét, beletúrtam reggel óta összekuszálódott hajába.
-Semmi rossz nincs abban, amit érzel – suttogtam a fülébe.
-Tudom – nyögött fel. A teste, ha lehet még jobban elernyedt, a feje a vállamra omlott, az ujjai a pulóverembe markoltak. – De annyira félek.
-Itt vagyok, nem kell félned.
-Épp azért félek, mert itt vagy – mondta. Kiegyenesedett, hogy a szemembe nézhessen. – Azért félek, mert itt vagy, és nem tudom, mit tegyek. Én… kedvellek, és veled akarok lenni. De ez annyira új és… és ezért ijesztő is. Félek tőle.
-Nem kell félned – mosolyodtam el bátorítóan. – Nem tudsz rosszul csinálni semmit.
-Semmit? – kérdezett vissza. Az ajkai halványan felfelé görbültek.
-Semmit.
-Akkor jó – bólintott, és egy pillanat alatt leküzdve a kettőnk közti távolságot, rátapadt a számra. Ezúttal tényleg megcsókolt, ajkai lágyan kényeztettek. Édes íze volt. Vagy csak képzeltem? Legyen bármi is, egy biztos: még hosszú ideig álltunk ott egymás karjaiban, és csókolóztunk, mintha sosem tehetnénk meg újra.
5 NAP MÚLVA
-Fúj de állott szag van – morgolódott Sehun, ahogy beléptünk szöuli lakásunkba. – A többiek még nincsenek itthon?
-Ők csak vasárnap jönnek haza – mondtam, majd a cipőmet lerúgva azonnal a nappaliba mentem, és kitártam a nagy ablakot. – Most így belegondolva mi is maradhattunk volna még egy napot.
-Mindegy, legalább kettesben lehetünk egy picit – vont vállat. A bőröndjét a folyosó közepén hagyva mellém slattyogott. – Együnk valamit, éhes vagyok.
-Jaj, tényleg, ki kell pakolni a kajákat, amit anyu küldött – kaptam a fejemhez. A nagy táskához szaladtam, amit otthonról hoztam el, és csurig volt tömködve dobozokkal, amikben anyu finom ételei lapultak.
A konyhába cipeltem a táskát, és komótosan kipakoltam őket a konyhapultra. Sehun segített berakni őket a hűtőbe. Miután végeztünk, leszedtük az egyik hűtőmágnessel rögzített cédulát a hűtőről, és tárcsáztunk. Rendeltem egy nagy adag csirkét sörrel. Kirúgunk a hámból egy picit.
-Mit csináljunk addig? – ült fel a pultra Sehun unott arcot vágva.
-Nem tudom. Fáradt vagyok, pihenjünk le – mondtam, azzal elindultam a nappali felé. Ő azonban elkapta a tarkómon a hajamat, és fájdalmasan megrántott. – Hé! – fordultam vissza. – Ez fájt!
Megvonta a vállát, majd megfogva az államat közelebb húzott magához, amíg neki nem mentem a térdének. Akkor lehajolt hozzám, és megcsókolt. Finoman ráharapott az ajkaimra. Halkan felszisszentem, de nem a fájdalomtól, hanem a kéjtől, ami végigsuhant a testemen. Újra és újra meg akartam tapasztalni, nem akartam elválni Sehuntól és az ajkaitól. Az egyik kezemmel széttártam a lábait, majd közéjük fészkeltem magam. Enyhén lábujjhegyre emelkedtem, hogy könnyebben hozzáférjek mézédes ajkaihoz. Ő azonban arrébb lökött, leugrott a konyhapultról, majd a mosogatónak nyomva tovább csókolt. Teljesen hátradöntött, amíg már azt hittem, ketté fogok törni. Akkor azonban újra kiegyenesedett. Én képtelen voltam rá, megfeszült testtartással, a mosogatónak dőlve figyeltem, ahogy gyors ujjai kigombolják az ingemet. Lassan szétnyitotta, és feltárult előtte a mellkasom. Végigsimított a felsőtestemen, forró keze úgy kényeztetett, ahogy soha nem mertem volna elképzelni. Már ennyitől is, apró érintéseitől kellemesen megborzongtam.
Letolta a vállamról az inget, majd végighúzta a karomon. A nyakamba akasztotta, és felhúzott magához. Bolyhos pulóvere jólesően cirógatta a mellkasom, ajkai a csillagok felé repítettek. Azonban hirtelen elvált tőlem. Beleakasztotta az ujját a nadrágom egyik övbújtatójába, és maga után húzott. A mi hálószobánk felé ment. Ahogy beértünk, az ágyára lökött, azonnal felém térdelt. Csókolgatni kezdte a nyakamat, lágyan szívogatta a mellbimbómat, miközben a kezeimet a fejem fölött leszorította. Észre sem vettem, csak akkor, mikor elengedte a kezemet, hogy az ingemet a csuklómra tekerve az ágya fejtámlájához kötözött. Az ajkai teljesen elvonták a figyelmemet. Megrántottam a karomat, hogy kiszabaduljak, de fölösleges volt, erősen kötözött meg.
-Ne már – sóhajtottam fel. – Engedj el. Ez így nem jó.
-Bízz bennem – vigyorodott el sunyin.
-Sehunie – nyöszörögtem rossz érzéssel a gyomromban. Újra megrántottam a kezemet, erősebben, mint az előbb, de a finom anyag halk pattanásain kívül semmi eredményt nem értem el vele.
-Ne, ne rángasd – ült a combomra. – Akkor elveszed az egész lényegét.
-De nem akarom, hogy kikötözz, mint valami állatot. Ez így nem jó.
-Később nem ezt fogod mondani – vont vállat. – Adj nekem egy esélyt.
A szemeimet összeszorítva bólintottam. Az ajkaimat beharaptam annyira, hogy már fájt. A vér friss, meleg, vas íze töltötte meg a számat. Mintha Sehun látta volna, az ajkaimra hajolt, és végignyalt a fájó ponton. A szemeim kipattantak, megfeledkeztem arról, hogy kikötözött, arról, mennyire kiszolgáltatottnak éreztem magam. Újra eltöltötte a testemet a vágy uralhatatlan áramlata.
Ezt ő is tökéletesen látta, sokat sejtető mosolyra húzódott a szája, majd a nyakamra hajolva tovább kényeztetett. Ajkai egyre lejjebb vándoroltak, miközben ujjai a mellkasomat cirógatták. Felsóhajtottam, ahogy a nyelvével végigsimított a boxerem vonalán. Lassan felemelkedett, mélyen a szemembe nézett, amitől megborzongtam. Annyi mindent láttam benne, annyi vágyat, érzelmet, tüzet, hogy megijedtem egy pillanatra. Vajon én is így festettem? Vajon én is ilyen állatiasan viselkedtem? Így néz ki az ember, amikor azzal lehet együtt, akit szeret? Annyi mindent nem tudtam még a szerelemről…
Kicsit feljebb emelkedtem a fejemmel, hogy láthassam, mit csinál. A nadrágom gombját babrálta. Nagy nehezen kibontotta, majd lehúzta a sliccemet. Megijedtem saját reakciómtól, amikor végigsimított a nadrág alatt domborodó férfiasságomon. Visszahanyatlottam az ágyra, a szemeimet lehunytam. A torkomon eddig még szinte teljesen ismeretlen hang tört fel. Felnyögtem.
Lehúzta rólam a nadrágomat. Kishíján meztelenül, az ágyhoz kötözve feküdtem, miközben ő még a bolyhos pulóverében, farmerban térdelt felettem. Megpróbáltam felülni, hogy megszabadítsam a ruháitól, mikor az ingem visszarántott. A fejemmel felé intettem.
-A ruháid – mondtam rekedt hangon.
-Szeretnéd, hogy levegyem? – kérdezte elmosolyodva.
-Ühm – bólintottam.
-Miért? – Újra a combomra ült, a mutatóujjával a köldököm környékét cirógatta. Az összes vér kezdett kiszaladni a fejemből, egyenesen a péniszembe.
-Látni szeretnélek – nyögtem ki az igazat.
-Jó válasz – vigyorodott el.
Felemelkedett a combomról, és áthúzta a fején a pulóverét, majd az alatt lévő ujjatlan felsőt is. Feltárult előttem, világos, tökéletes felsőteste. A mellbimbói keményen meredtek előre. A hasfalán halványan látszódtak a kockák. Tökéletesen nézett ki. Az eszem teljesen elvesztettem abban a pillanatban. Meg akartam érinteni, ezért újabbat rántottan az ingemen. Erősebb lehettem, mint gondoltam, mivel a pamut reccsent egyet, elszakadni azonban nem szakadt…
-Ne, ne! – hajolt ajkaimra Sehun. – Ne rontsd el a játékot.
-Meg akarlak érinteni.
-Tudom – vigyorodott el. – De a kedvemért, ne szakítsd el az inged.
Nagy nehezen bólintottam.
-Meg lesz a jutalmad cserébe – csókolt meg. Nyelve a számba hatolt. Felnyögtem a kéjtől, ahogy egyik kezével újra a férfiasságomhoz nyúlt, és lágyan simogatni kezdett. Még többet akartam és még gyorsabban. Alig bírtam türtőztetni magamat.
Mikor elvált ajkaimtól, leszállt rólam, majd levette a nadrágját is. A boxere alatt egyértelműen dudorodott méretes pénisze. Azonban nem volt időm sokáig csodálni a testét, egy gyors mozdulattal átvetette felettem a lábát, és fölém kerekedett. Ölét az enyémnek dörgölte, ami olyan hatással volt rám, mint még soha semmi. Önkéntelenül is felnyögtem, a testem ívbe feszült. Lüktető farkam egyre keményebb lett, sóhajaim egyre hangosabbak. Ő is hasonlóan reagált. Az ajkait beharapva, a tekintetével az enyémbe mélyedve ringatózott fölöttem.
Pár perc – vagy pillanat? – múlva lehúzta rólam a boxeremet, és a sajátjától is megszabadult. Újra hozzám érintette a férfiasságát, de ezúttal a hatás leírhatatlan volt. A testem újra ívbe feszült, a szemeim szinte fennakadtak a kéjtől. Mindent megtettem volna annak érdekében, hogy kiszabaduljak az ingem szorításából, és hozzáérhessek Sehunhoz. És ahogy ez eljutott az agyamig, nagyot rántottam a kezemen, az ing anyaga pedig hangos reccsenéssel megadta magát.
’Végre’- mosolyodtam el.
Megragadtam Sehun derekát, és egy gyors mozdulattal fölé kerekedtem. Meglepetten ijedt tekintettel pillantott rám. Aztán mikor dolgozni kezdtem a férfiasságán, elmosolyodott.
-Tudtam, hogy nem bírod sokáig – nyögdécselt elhaló hangon.
Vállat vontam, majd nekidörgöltem a farkamat. Hangos nyögéssel reagált érintésemre.
-Várj, várj! – krákogott felülve, a mellkasomra téve a kezét.
-Mi az?
-Várj – lökött le magáról az ágyra. Felpattant, majd kisietett a szobából. Értetlenül ültem fel. Elindultam utána, a fürdőszobáig követtem. Az ajtóban megállva láttam, ahogy az egyik szekrényben kutakodik.
-Mit csinálsz? – kérdeztem.
-Egy pillanat, várj. – Csak ennyit mondott. Semmi magyarázatot nem adott, miért kínoz.
Néhány pillanat múlva elégedetten elmosolyodott, és elővett egy kis flakont.
-Megvan – mondta büszkén.
-Mi az?
-Masszázsgél. Egy termékbemutatón kaptam néhány hónapja.
Hirtelen megértettem mindent. Beléptem a fürdőbe, a csempének lökve hozzásimultam, és csókolgatni kezdtem, ahol csak értem. Férfiasságunk akaratlanul is összeért, még több örömöt szerezve ezzel nekünk.
Ő eközben tüzetesen bekente magát és engem is a géllel. Én pedig már nem bírtam sokáig várni, rögtön két ujjamat vezettem belé. Nyögése visszhangzott a szobában. Körmei a hátamba mélyedtek, fogaival az ajkamra harapott.
-Csináld – suttogta erőszakos hangon.
Tudtam, hogy fájt neki, láttam az arcán, mégis folytattam. Feldugtam a harmadik ujjamat is, mire még hangosabban kiáltott fel. Alig mozgattam néhányat, máris továbblépésre utasított.
-Elég, csináld rendesen – mondta.
Hihetetlenül vágytam rá, a hangja ellentmondást nem tűrő volt, ezért engedelmeskedtem neki. Megragadtam a térde alatt az egyik lábát, és felhúztam a derekamhoz. A másik kezemmel szép lassan belé vezettem magam. A torkán hörgő sóhaj tört ki. Körmei a hátamba mélyedtek, a teste megfeszült. Az ijedtségem felülmúlta azt az élvezetet, amit nyújtott. Ki akartam húzni belőle magamat, nem akartam fájdalmat okozni neki, de ő megrázta a fejét.
-Ne – mondta. – Mindjárt jobb lesz.
Hinni akartam neki. Hogy elfeledtessem kínjait, a nyakát kezdtem csókolgatni. A testtartása lassan ellazult, és én is egyre könnyebben tudtam mozogni benne. Amikor úgy éreztem, eléggé felkészült, egy lökéssel mélyebbre hatoltam benne, mire ajkai szétnyíltak, hangosan felnyögött.
-Ezt – suttogta. – Még csináld ezt!
Megpróbáltam újra és újra eltalálni azt a pontot, amit az előbb, de az örömtől, látni alig láttam. Sehun reakcióit hallgatva, látva azonban egészen jól sikerült. Meztelen teste hozzám simult, a nyakamba karolva egyre közelebb és közelebb próbált húzni magához, mintha eggyé akarna válni velem… Ujjai a hajamba markoltak, felemelt lába a derekam köré fonódott. Sóhajai a nyakamat csiklandozták, nyögései a fülemben visszhangzottak. A szemeim előtt már csillagokat láttam. Gyorsítottam a tempón, még hevesebben mozogtam benne, holott a lábaim már annyira gyengék voltak, hogy alig bírtam talpon maradni. A fürdőkádat a szoba többi részétől elválasztó függöny rúdjába kapaszkodtam. Sokkal könnyebben tudtam mozogni így benne, és megérinteni minden alkalommal azt a pontot, ami Sehunnak örömet okozott. Néhány erőteljesebb lökés után felkiáltott, a körmével végigkarcolta a hátamat, és a hasamra élvezett. Ezt látva nekem sem kellett sok, és követtem a példáját. Hangosan nyögtem fel, a fejemet hátravetettem, mikor a függöny rúdja megadta magát, a távolabbi oldala leszakadt, én pedig a hirtelen lendülettől a földre estem Sehunt magammal rántva.
-Mi a szar?! – nyögött fel Sehun legördülve rólam. Hátranézett, és mikor meglátta a félig leszakadt rudat, felvihogott. – Na ne! – ült fel. – Ezt te csináltad?
-Aah – nyöszörögtem. A tarkómhoz nyúltam, amit esés közben keményen megütöttem.
-Megsérültél? – guggolt mellém.
-Bevertem a fejem – ültem fel a fájó pontot simogatva.
-Jaaj – adott rá egy gyors puszit. – De fog még fájni, mikor a többiek megkérdezik, hogy szakítottuk le…
-Addig még van egy fél napunk – vontam meg a vállam. – Gyere! – álltam fel. – Fürödjünk meg. Csupa kosz vagyunk – mondtam, azzal megengedtem a kádban a vizet, leültem a szélére, és magamhoz húztam Sehunt. Egy örök életre úgy tudtam volna maradni. A karjai közt. A szívverését hallgatva. A bőre melegét érezve.