HIMCHAN POV
Már olyan régen voltunk együtt Yongguk-kal, hogy furcsa volt visszagondolni azokra az időkre, amikor még nem is ismertük egymást. Akkor azt hittem, boldog vagyok, teljes az életem, ez azonban ahogy megismertem, megdőlt. Nem hittem, hogy létezik ilyen, de abban a pillanatban, hogy összetalálkozott a pillantásunk a próbateremben, beleszerettem. Mintha egy hurrikán söpört volna végig a testemen, az érzelmeim irányíthatatlanokká váltak. Csak az a visszahúzódó ismeretlen járt a fejemben. Az a vonzó idegen, aki hamarosan a legjobb barátom, a szerelmem és a B.A.P leader-e lett. Gyorsan történt minden. Szinte felfoghatatlan gyorsasággal. Az egyik pillanatban még nem is ismertük egymást, aztán mindenhová együtt jártunk, majd szerelmes szavakat suttogtunk egymás fülébe. Tökéletesnek tűnt az életem. Tűnt? Nem, még mindig annak tűnik. Olyan, mint egy rózsaszín vattacukorba mártogatott álom. Egy kivétellel. A szerelmünket meg kell tartanunk magunknak. Persze nem akarjuk világgá kürtölni, mert jól tudjuk, annak nem örülne sok rajongónk... Ennek nem akarjuk sem őket, sem magunkat kitenni. Azonban a tagok... Ők sem tudnak rólunk... El kellett volna mondanunk nekik a legelején, de nem tettük, az idő pedig ahogy telik, úgy nehezedik a feladat is; elmondani a tagoknak, hogy szeretjük egymást.
~°~
-Ki lesz a következő? - kérdezte Doni.
-Én - jelentkeztem kicsit tartva, hogy valamelyik fiatalabb tag legyőzhet.
-És ki ellen?
-Lehetek én? - Yongguk mély hangja hallatán a testemben nyugalom áradt szét. Hihetetlen, hogy még mindig ilyen hatással volt rám... Ennyi év után is képes volt egy szavával, mozdulatával megnyugtatni, vagy éppen fordítva...
Felálltunk egymással szemben, a kezünket a másik homlokára helyeztük. A tenyere meleg és száraz volt. A nagyujjával finoman, észrevehetetlenül megsimította a homlokom. A kellemes melegség végigfutott a gerincemen. Szerettem volna magamhoz szorítani, a karjai közé fészkelni magamat.
-Vigyázz, kész, rajt'! - szakította félbe gondolatmenetemet Doni hyung hangja.
Hirtelen azt sem tudtam, mit kellene tenne, annyira elkalandoztam. A következő pillanatban azonban nagyot löktem Yongguk fején. Azt vártam, hogy elveszíti az egyensúlyát, ehelyett azonban én voltam az, aki egyenesen felé dőlt. Védelmező karjai a testem köré fonódtak. Gyors mozdulatokkal talpra állított, még mielőtt bármelyikünk is olyat tehetett volna, amit megbánunk. Mindketten éreztük azt a pillanatot. Apró villámok cikáztak a testünk körül. A tekintetünk egybe olvadt egy hosszú másodpercre. A pillantásából kiolvastam valamit, amitől a szívem hevesen kalapálni kezdett. "Ha elveszted önmagad, és zuhanni kezdesz, én el foglak kapni."
Azonban az a másodperc hamar megszakadt. Doni hyung visszaterelt minket a helyünkre, a műsor pedig folytatódott.
Hazafelé menet rosszkedvűen gubbasztottam az autóban. A többiek is fáradtak voltak, egyedül Youngjae és Daehyun beszélgetett izgatottan, egyre magasabb hangerővel. Bedugtam a fülembe a fülhallgatóm, hogy megszüntessem a zavaró zajt. Teljesen kiidegeltek a gyerekek... Nem elég, hogy hangosak, de tiszteletlenek is voltak...
Belül szinte fortyogtam a haragtól. Szerettem volna végre kettesben maradni Yongguk-kal, és elmondani neki mindent, ami nyomasztott.
Az út egy örökkévalóságnak tűnt. Szinte kirobbantam az autóból, ahogy megálltunk. A táskámat a vállamra dobva siettem fel a lakásunkba. A cipőmet a bejáratnál lerúgtam magamról, és a Yongguk-kal közös szobánkba mentem. Levetettem magam az ágyra. Mély levegőket vettem, hogy lehiggadjak, és nyugodtan mondhassam el neki, mit érzek.
Nem sokkal később meg is jelent. Értetlen kifejezés ült az arcán. Mozdulatai óvatosak voltak. Halkan bezárta maga mögött az ajtót, majd hozzám lépett. Letérdelt az ágyam mellé, a kezemért nyúlt. Forró ujjaival a tenyeremet simogatta.
-Mi a baj? - kérdezte lágy hangon.
Felsóhajtottam. Arrébb csúsztam, és felhúztam magamhoz az ágyra. Ledőlt mellém, átkarolt, én pedig a mellkasára feküdtem.
-Utálom, hogy ilyen tiszteletlenek veled - mondtam.
-Kik?
-A gyerekek - pillantottam fel rá. - Youngjae például ma... Vagy tegnap Daehyun amikor megette a süteményed. Jongup sosem hallgat rád, Zelo meg egyre inkább hasonlít Jongup-ra.
-Mit csinált ma Youngjae?
-A Weekly Idol-ban, tudod... Hogy csak te vagy agresszív satöbbi. Megalázott.
-Channie - hallottam a hangján,hogy mosolyog. - Ne foglalkozz ezzel. Engem nem érdekel. Tudom, hogy nem rosszindulatból teszik. Csak... gyerekek még, ilyenek, el kell fogadnod neked is.
-De nem tisztelnek, udvariatlanok veled, és zavar, hogy nem védhetlek meg...
A karjai szorosabban fonódtak körém. Lágy puszit nyomott a fejem búbjára.
-Nem kell megvédened. Nincs kitől. Nem akarnak nekem rosszat.
-Tudom, de... - Felnyögtem. Utáltam, hogy nem tudtam rendesen megfogalmazni a gondolataimat.
-Emiatt ne legyél ilyen morcos, drágám.
-Jó - sóhajtottam fel. - Megpróbálok.
Kopogtattak. Mintha rugóból lőttek volna ki minket, felpattantunk. Az ágy másik végébe huppantam, úgy tettünk, mintha beszélgetnénk.
-Gyere - szólt ki Yongguk.
Az ajtó mögül Daehyun dugta be a fejét.
-Hyuuuuuung - nézett rám esdeklő szemekkel. - Nem lehetne esetleg... tudod... hogy megegyem a te pudingodat?
Felsóhajtottam. Már szóra nyitottam a számat, hogy nemet mondjak neki, mikor eszembe jutottak Yongguk szavai. Hogy ők még tényleg csak gyerekek. És ettől valahogy meglágyult a szívem.
-Edd csak meg - mondtam magamat is meglepve.
-Imádlak, hyung! - üvöltött fel teljesen kikelve magából.
Becsapta maga után az ajtót. Hallatszott, ahogy trappolva a konyha felé rohan. Mosolyogva néztem a zárt ajtót. Nem gondoltam volna, de jó érzéssel töltött el, hogy azt a kis semmiséget, a pudingot neki adtam.
-Mi történt veled? - kérdezte meglepetten Yongguk.
Megvontam a vállam. Az ajkaimon mosoly játszadozott.
-Nem te mondtad, hogy gyerekek, és ne legyek emiatt morcos? - kérdeztem.
-Büszke vagyok rád, Channie - mosolyodott el, és húzott magához. Hátradőlt, magával rántva engem is. Újra elhelyezkedtem a mellkasán. Némán hallgattam szívének megnyugtató dobogását, halk, egyenletes lélegzését.
Játszadozni kezdtem a pólójának a nyakával. Simogattam, gyűrögettem a finom anyagot, miközben gondolataim messze jártak. Újra az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne úgy együtt lenni itthon vele, hogy nem kell titkolóznunk. Átölelhet, megcsókolhat, megsimogathat anélkül, hogy annak bármi következménye lenne. De ez csak egy álomnak tűnt onnan. Tudtam, ha valaki kopogtat, újra fel fogunk mindketten pattanni, és úgy teszünk, mintha csak barátok lennénk. Mintha az, ami köztünk van semmis lenne. Legmélyen ez igenis bántott. Nem mondtam ki soha ugyan. Nem mertem... Nem tudtam, mit szólna Yongguk, ha előállnék azzal, hogy valljunk be mindent a fiúknak. Biztosan megijedne. Persze nem mutatná ki, de rettegne, hogy esetleg nem fogadják el frontembernek vagy nem fogják annyira tisztelni, mint előtte. És... valahol meg is értettem. Az én vágyam azonban ettől függetlenül az volt, hogy végre egy pár lehessünk úgy igazán. Legalább itthon.
-Min gondolkodsz? - szakította félbe a gondolatmenetem Yongguk. - Olyan komoly arcot vágsz. Csak nem megint a gyerekeken agyalsz?
-Nem fontos - motyogtam, mint mindig.
-Mostanában egyre többször gondolkodsz ezen a nem fontos dolgon. Mikor lesz annyira fontos, hogy velem is megoszd?
Felpillantottam az arcára. Ha nem ismertem volna eléggé, azt hittem volna, hogy megsértődött. A vonásai szigorúak voltak, a testtartása megfeszült.
-Valami nyomaszt? - faggatott tovább.
-Nem - hazudtam. Nem akartam elmondani neki. Tudtam, hogy azzal nehéz választás elé állítanám. Nem akartam kellemetlen pillanatokat, napokat szerezni neki. Inkább megtartottam magamnak a gondomat.
-Channie... - sóhajtott fel. Kicsúszott alólam, felült, és lenézett rám. Komolyan tanulmányozni kezdte az arcomat. - Nem tudsz hazudni, mégis megpróbálkozol vele? Nem lenne egyszerűbb elmondani?
Éreztem a hangjában megbúvó félelmet, bizonytalanságot, aggodalmat. Így is nehéz helyzetbe hoztam. Nem volt helyes megoldás. Ha elmondom neki, ha nem, rosszul fogja érezni magát.
-Egyszerűbb lenne - motyogtam. Hasra fordulva az arcomat a párnába fúrtam. Képtelen voltam meghozni ezt a döntést.
Gyengéd ujjaival végigsimított a fejemen, ujjai finoman játszadoztak tincseimmel.
-Akkor miért nem mondod el? - kérdezte.
-Nem akarom, hogy nehéz legyen neked - vallottam be.
-Éppen azzal teszed nehézzé a helyzetem, hogy nem mondod el, mi bánt.
Felültem. Megfogtam meleg kezeit, és sötét szemeibe meredtem. Bátorságot merítettem belőle.
-Tudom, hogy ez nem lehetséges - hajtottam le a fejemet. - De mostanában egyre többet gondolok arra, hogy jó lenne, ha... Tudod... ha nem kellene titkolóznunk. Legalább itthon.
Miután kimondtam az utolsó szót is, mély csend telepedett közénk. Nem mertem levegőt sem venni. Mozdulatlanul vártam, mit reagál.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire megmozdult, de egy egész örökkévalóságnak tűnt. Lassan megsimította az arcomat, az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem.
-Kim Himchan! - A hangja szigorú volt. Összerezzentem, ahogy meghallottam.
-Sajnálom - böktem ki gyorsan. - Tudom... tudom, hogy nem szabad elmondanunk senkinek... De... - felsóhajtottam. Nem tudtam folytatni.
-Channie - simogatta ritmusosan a kezemet. - Miért nem mondtad ezt el eddig?
Megvontam a vállam.
-Channie... - sóhajtott fel Yongguk. Magához húzott, a mellkasához szorított. - Olyan buta vagy - suttogta a fülembe. - Annyira buta vagy.
Megráztam a fejem. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Annyi érzés kavargott a fejemben, de egyiket sem tudtam szavakba foglalni.
-Ha ennyire bántott, miért nem mondtad el?
-Nem tudom - suttogtam a pólójába. - Nem akartam, hogy nehéz legyen neked.
-Szeretlek, te kis hülye - kólintott fejbe. - Ha elmondtad volna hamarabb, akkor nem kellett volna ezért szenvedned.
Eltolt magától, a szemeimbe nézett.
-Mondjuk el nekik! - mosolyodott el.
-Nem, nem - ráztam meg a fejem ijedten.
-Mi az? Nem akarod?
-De igen... csak... Mi van akkor, ha rosszul fogják fogadni?
-Nem fogják, okos gyerekek. Na gyere, - ugrott talpra - mondjuk el nekik!
Bátortalanul követtem az ajtóig. Ott egy pillanatra megállítottam. Visszahúztam,majd nekidöntöttem az ajtónak. Lágyan megcsókoltam. Mintha egy pillangó szállt volna az ajkaimra, olyan volt, mégis beleborzongtam, annyira kellemes volt.
-Köszönöm - suttogtam a homlokomat az övének döntve.
-Mit?
-Hogy szeretsz.
Sötét, mély szemeibe meredtem. Átkaroltam, majd a nyakába fúrtam a fejem. Belélegeztem az illatát, éreztem az arcomon teste melegét, szívverésének egyenletes dobbanásait hallgattam. Minden tökéletesnek tűnt abban a pillanatban. Nem érdekelt, hogy titkolózunk, csak az számított, hogy ott vagyunk egymásnak, és szeretjük a másikat.
Nekidöntöttem az ajtónak, még közelebb bújtam hozzá. A testünk szinte eggyé olvadt, nem volt ő vagy én, csak mi. Mintha még a szívünk is egyszerre vert volna. A lelkem megnyugodott, úgy éreztem, mindent megkaptam, amit kívánhatnék az élettől. Olyan volt ez, mint amikor tengeren vitorlázol, és belekap a vitorlába egy erős szél, te pedig nem tudod, mi tévő légy. Kétségbeesett vagy, attól félsz, hogy soha nem múlik el a vihar. De ekkor hirtelen mindennek vége lesz. A szél elül, a nap kibújik a sötét fellegek mögül, és újra a csendes, nyugodt tengeren hajókázol.
Engem is elkapott ez a szél. Azt akarta, hogy tárjam fel a titkunkat a gyerekeknek. De ahogy megöleltem Yongguk-ot, hirtelen elállt a vihar. Újra békességet éreztem a lelkemben. Olyan békességet, amit még soha. Szerettem volna úgy maradni örökké. Azt akartam, hogy a karjai a derekam köré fonódjanak mindig, pont mint abban a pillanatban.
-Szeretlek - suttogta a hajamba reszelős hangon.
-Én is szeretlek - motyogtam a vállába.
Percekig álltunk így ott. Mintha nem létezne sem idő, sem tér. Csak mi.
-Ne mondjuk el nekik - mondtam végül.
-Miért? - Nem tűnt meglepettnek a hangja.
-Csak úgy érzem, hogy még nincsenek felkészülve rá.
-Nem inkább te nem készültél fel rá? - kérdezte mosolygós hangon.
Bólintottam. Túl jól ismert...
-Azt hittem, könnyű lesz, de... de most, hogy itt vagyunk előtte... - Nem folytattam.
-Megijedtél - fejezte be a mondatot helyettem.
-Igen - vallottam be.
-Mitől félsz?
-Hogy nem fognak elfogadni.
Megsimította a hátamat, majd a nyakamba csókolt.
-Nem kell elmondanunk, de remélem tudod, hogy okosak a gyerekek. Tudják, hogy attól még ugyanaz a Kim Himchan maradsz, aki eddig voltál. Az a Kim Himchan, aki folyton zsörtölődik, zuhanyzás közben elviselhetetlen hangerővel kornyikál...
-Hé! - öklöztem a mellkasába mérgesen.
-Csak viccelek - vigyorodott el. Magához húzott, úgy folytatta. - Szeretnek, és ez nem fog megváltozni emiatt.
-Gondolod? - suttogtam bizonytalanul.
-Nem, tudom.
-Azért várunk még egy picit ezzel? - kérdeztem. - Amíg erőt gyűjtök?
-Annyit várunk, amennyit akarsz. Én bármikor elmondom nekik. Minden rajtad áll, édes.
Hálám jeléül puszit nyomtam az arcára, majd újra karjai közé fészkeltem magam.
HIMCHAN POV VÉGE
-Mit írjunk rá? - vigyorgott gonoszan Daehyun.
-Tudjuk, mit tettél tavaly nyáron! - kiáltott fel izgatottan Youngjae a plafon felé mutatva.
-Miért? Mit tettek? - kérdezte Jongup összezavarodva.
-Az egy filmcím - jegyezte meg a legidősebb szinte oda sem pillantva.
-Minek csináljuk egyáltalán ezt? - kérdezte Zelo végiggurulva gördeszkájával a nappalin.
-Mert vicces - vihogott fel izgatottan Daehyun. Nagyot harapott a kezében lévő szendvicsből, majd jól eső sóhajjal hátradőlt.
-Írjuk... hoooogy... - gondolkodott hangosan Youngjae.
-MEGVAN! - kiáltott fel a legidősebb. Azzal írni kezdett. Amint kész lett, vigyorogva mutatta meg a lapot legjobb barátjának. A fiú elégedetten olvasta a sorokat.
-Jó lesz - csapott Daehyun feltartott tenyerébe. - Csempésszük be!
A két fiú Yongguk és Himchan szobájához osont. Leguggoltak, majd az ajtó alatt betuszkolták a szobába a lapot.
-Most futás! - vihogott fel a főénekes.
Beiszkoltak a szobájukba, és izgatottan várták az eredményt. Mit fognak elérni ezzel a kis csínnyel?
Eközben a két hyung szobájában Himchan éppen eltávolodott Yongguktól. Az ágyához húzta a fiút, leültette maga mellé. A szeme azonban szinte azonnal megakadt a kis cetlin az ajtóban.
-Mi az ott? - ment oda, és vette fel. Olvasni kezdte a szavakat, amik lassan összeálltak a fejében. Az arcából kifutott minden vér, megszédült egy pillanatra. Az ágyhoz lépett, és Yongguk kezébe nyomta a papírt.
-Ajánljuk... Túl a barátságon... Antique Bakery... - mondott ki egy-egy szót hangosan a leader. - Mikor akarjátok elmondani végre? - olvasta fel az utolsó sort. Az ajkaira szórakozott vigyor ült ki.
-Te ezen nevetsz? - morgolódott Himchan.
-Ühm... - bólintott Yongguk. - Mert ezentúl előttük is megtehetem ezt - mondta, azzal a földön ülő Himchan-hoz hajolt, és lágyan megcsókolta.