Kai POV
Az elválás nem is volt olyan borzasztó, mint vártam. Han hyung elment… Igen, elment, de nem örökre… És ahogy megígértük egymásnak, ezzel nem lesz vége semminek. És nem is lett. Mikor megérkezett Kínába, én már a fiúkkal az autóban ültem. A fejmosást Suho hyung-tól nem kaptam meg, ezért csöndben, szó nélkül vártam, hogy hazaérjünk, és ott szidjon le Leeteuk hyung-gal együtt. Mikor kiszálltunk az autóból, megrezdült a telefonom a zsebemben. Han hyung-tól kaptam üzenetet.
”Megérkeztem. Nagyon leszidott Suho és Leeteuk hyung?”
Elmosolyodtam. Észre sem vettem, hogy megálltam, miközben olvastam. A mögöttem ballagó Chan Yeol sem, mivel nagyon el volt foglalva a Baek Hyun-nal való szórakozással. Ezért hát nekem ütközött. Egy bocsánatot nevetett felém, majd tovább játszadozva ment a ház bejárata felé Baek Hyun-nal.
”Még nem kaptam meg a fejmosást. Majd gondolom, most, hogy hazaértünk… De nem baj. Megérte… ”
Bepötyögtem az üzenetet, majd besétáltam a házba. Suho hyung a nappaliban várt. Szigorú arckifejezéssel nézett rám.
-Sajnálom, hyung – mondtam neki azonnal.
Felsóhajtott, majd magához intett. Odabattyogtam elé, lehajtottam a fejemet, ahogy azt ilyen helyzetben illik.
-Menjünk be a szobámba.
Követtem. Becsuktam magam mögött az ajtót, tiszteletteljes pózban álltam meg.
-Mi van köztetek Luhannal? – kérdezte.
Ijedten kaptam fel a fejem. Nem jöhetett rá. Lehetetlen!
-Mi lenne, hyung? – kérdeztem vissza. – Barátok vagyunk.
-Most beszélhetsz őszintén. Mondd el, mi folyik a bandában. Mint leader, ezt tudnom kell. Nem lehetnek titkaitok előttem.
-Hyung – sóhajtottam fel – nem mondhatom el…
-Nincs olyan, hogy nem mondhatod el, Kai. Figyelj, beszéljünk úgy, mint férfi a férfival! Ha te lennél a leader, nem akarnád tudni, hogy mi történik? Nem az a kötelességem, hogy számon tartsak mindent, segítsek megoldani a problémákat, és vállaljam a felelősséget a gondokért? Hogy tegyem ezt így meg? Hogy adjak magyarázatot Leeteuk hyung-nak a hiányzásodról, hogyha fogalmam sincs az okokról?
-Sajnálom, hyung – suttogtam.
-Tehát? Mi van köztetek? Mert a barátság mellett még van itt valami…
-Szeretem Han hyung-ot – motyogtam. – És ő is engem.
Suho hyung elképedve nézett rám. Gondolom, minden megfordult a fejében, csak a legegyértelműbb dolog nem, az, hogy együtt vagyunk.
Úgy tátogott, mint egy fuldokló hal. Próbált leaderként viselkedni, valami okosat mondani, de nem volt rá képes. Úgy nézett ki, mint aki teljes sokkot kapott. Végül valahogy mégis magához tért. Sikerült összeszednie magát. Leültünk az ágyára.
-Ezt muszáj titokban tartanotok – mondta. – Komolyan mondom, Kai. Ha ezt megtudja valaki, rohadt nagy bajban lehetünk. És ezt minél előbb el kell mondanotok a srácoknak. Erről mindenkinek tudnia kell.
-Miért? Miért nem elég, hogyha az tudja, akinek feltétlenül szükséges?
-Mert egyrészről mindenki megérdemli, hogy egy ilyen nagy volumenű dologról tudjon. A másik, hogyha bármi, akármilyen gond kerekedik ebből, mindenki felkészülten tudjon rá reagálni. Ha akkor tudják meg, hogy együtt vagytok, köpni-nyelni nem tudnak majd, annyira meg lesznek döbbenve. Ebben egyet értünk, ugye?
-Igen, de hyung… mi baj lehetne? Figyelünk. Nem csinálunk semmi olyat, ami bajt hozhat a fejünkre. Nem vagyunk hülyék. Hadd intézzük el ezt a magunk módján!
-Nem akartam ezt mondani… tényleg nem. De vagy elmondjátok a bandának vagy szakítanotok kell. Nem kockáztathatunk, Kai. Ketten nem fogjátok ezt bírni, basszus! – Nagyon meglepett, hogy Suho hyung káromkodott. Sosem szokott. – Vagy együtt vagy sehogy.
-De hyung… még nem állunk készen arra, hogy nyolc vizslató szemnek tárjuk ki a magánéletünket.
-Nyolc? Tudja még rajtam kívül valaki?
-Se Hunnie.
-Mi?! A maknae-nak elmondjátok, de előttem titkolóztok?! – Suho úgy tűnt, mint akit vérig sértettek. Rossz hír…
-Magától jött rá – mondtam. Végül is félig igaz volt.
-Jó. Mindegy. Adok egy kis időt nektek, hogy ezt meg tudd beszélni Luhannal, de utána várom a döntéseteket. Elmondjátok mindenkinek vagy…
-Hyung – vágtam a szavába. Nem akartam hallani azt a szót. – Nem lehetne ezt valahogy… valahogy másképp elrendezni?
-Nem. – Suho válasza egyértelmű volt. Ebbe nem volt sok beleszólni valóm, akkor sem, ha ez az én életem volt.
Nem mondtam neki semmi mást. Megértettem. Túlságosan is jól megértettem, mivel jár a sztárság… És megutáltam. Miért kellett szót fogadnom? Miért voltam kiszolgáltatva? Miért nem mehettem a saját fejem után? Miért?!
Kiviharzottam Suho hyung szobájából. Jelzésként hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Csak, hogy tudja, nagyon nem értek egyet ezzel a hülye rendszerrel. Hogy ő mindenki felett áll. Hogy megmondhatja, mit tegyek, és nekem azt kötelességem teljesíteni.
Átvágtam a nappalin, ahol kíváncsi szemek követték mozdulataimat. Felkaptam a cipőmet, és elhagytam a házat. Hevesen verő szívvel mentem előre. Fogalmam sem volt, hová, csak el innen. Ki akartam szellőztetni a fejem egy picit, és lehiggadni. Nem szomorú voltam, csak ideges. Rohadtul ideges. Utáltam Suho hyung-ot, amiért erre kényszerít minket. Nem volt hozzá joga! Nem tehette!! És mégis… Nem volt sok választási lehetőségem… Teljesítenem kellett a parancsait.
Hosszú ideig meneteltem előre, mikor megcsörrent a telefonom. Először ki sem akartam venni a zsebemből, de szerencsére megtettem. Meglepetésemre nem Suho hyung vagy valamelyik otthoni fiú volt, hanem Han hyung.
-Hyung – szóltam bele elveszetten a mobilba. – A legjobbkor hívsz…
-Tudok mindent – vágott a szavamba. Az ő hangja sem volt sokkal lelkesebb, mint az enyém. – Most beszéltem Suhoval.
-És most mit fogunk tenni? – kérdeztem.
-Azt is mondta, hogy elrohantál. Jól vagy? – Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
-Testileg? Igen. Amúgy nem. Hogy lehetnék jól?
-Menj haza, Jong In-ah. Mindenki aggódik. Suho semmit sem mondott nekik, csak azt látták, hogy elrohantál. Féltenek, és nem értik, mi történt.
-Nem akarok hazamenni. Nem akarom, hogy Suho parancsolgasson nekem, és választási lehetőségek elé állíthasson – mondtam konokul.
-Figyelj rám, Jong In-ah! Semmi gáz nincs. Elmondjuk a fiúknak. Egyszerre. Te szépen hazamész, és elmesélsz nekik mindent. Én is elmondom nekik. El fogják fogadni. Nem lesz olyan rossz, mint képzeled.
-Nem akarom elmondani.
-Akkor egy lehetőségünk maradt. Képes lennél rá? Mert én nem…
-Nem lehetne, hogy titokban folytassuk? – próbáltam lehetőségeket keresni, de tudtam, egyik sem megvalósítható.
-Suho kopóként lesné minden mozdulatunkat. Te is tudod, hogy nincs harmadik opció. Vagy elmondjuk vagy vége…
-Tudom – suttogtam. Megfordultam, és visszafele indultam a házunk felé. – Elmondom nekik.
-Menni fog – bíztatott, a hangja azonban erőtlen volt, mintha nem hinne bennem. Vagy már előre izgult maga miatt?
-Neked is, hyung.
-Hívj fel utána! És óvatosan hazafelé!
-Jó. – Han hyung már épp el akart köszönni. – Hyung, várj! – szóltam utána. – Csak… annyit akartam, hogy… - nyeltem egyet, majd újra kezdtem a mondatot. – Szeretlek.
-Én is szeretlek. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog, és ez az én arcomról is lemosta a komor kifejezést.
Leraktuk, én pedig újult erővel siettem a házunk felé. Bíztam abba, hogy képes leszek elmondani nekik, és, hogy meg fognak érteni.
Hamar hazaértem. Besiettem a nappaliba, ahol már ott várt mindenki. Ahogy beléptem, megkönnyebbült kifejezés suhant át mindegyikük arcán. Se Hun kérdőn pillantott rám, valószínűleg már beszélt Suhoval.
Ott ült a kanapén Chan Yeol, Baek Hyun és D.O. Csak rajtuk kellett túl lennem. Csak… Csak ennyi és azt teszünk Han hyung-gal, amit akarunk. Szabadok vagyunk.
Egyenként a szemükbe néztem, majd felsóhajtottam. Összeszedtem minden maradék erőmet, amit Han hyung-tól kaptam, majd szóra nyitottam a számat.
-Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam nektek. De most már itt vagyok épségben… és megmagyarázok mindent. – Kis szünetet tartottam, hogy összeszedjem a gondolataimat, majd újra belekezdtem. – Mostanában biztosan észrevettétek, hogy nagyon közel kerültem Luhan hyung-hoz. És… hát… mi… szeretjük egymást.
