-Micsoda? – Kai szemei ijedten kerekedtek el. – Mit mondtál, hyung?
-Jól hallottad – suttogta remegő hangon Luhan. – Én… én a fiúkat szeretem.
-A fiúkat? Úgy… úgy érted… - Értetlenül dadogott. Mintha nem fogta volna fel, amit Luhan mondott neki.
-Meleg vagyok, Jong In-ah! – mondta határozottan a fiú. Saját magát is meglepte az az erő, ami a hangjából sugárzott.
-Ez… ez… - Kai levegő után kapkodott, mint egy partra vetett hal.
-Most ez biztos meglep… de… Jong In-ah, én attól még ugyanaz vagyok, oké? Ugyanúgy a barátod va…
-A barátom?! – kiáltott rá Kai hevesen. Felugrott a helyéről, és Luhan fölé magasodva meredt rá elvetemült szemekkel. – Hogy titkolhattad ezt el előlem?!
-Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de nem tudtam, hogy kéne kezde…
-Hogy mondhatod el csak most?! Ez nem egy aprócska dolog, hyung! Ez az egész kapcsolatunkat megváltoztathatja!
-Miért változtatná meg? – Luhan ijedt tekintettel pillantott fel a még mindig előtte álló Kai-ra. – Attól én még ugyanaz vagyok, Jong In-ah…
-Hogy pillanthatnék rád ugyanúgy ezek után? Azt hittem, hogy… - Mintha rájött volna, mit akart mondani, elhalkult. Üres tekintettel nézett el Luhan feje fölött.
-Mit hittél? Hogy normális vagyok? – kérdezte elkeseredett hangon a fiú.
-Nem így értettem, hyung… Csak…
-Nagyot csalódtam benned. Most megyek. – Luhan kinyitotta az óriáskerék kabinját, ami éppen akkor állt újra meg a kezdőpontnál. Kiszállt. Anélkül, hogy visszanézett volna, sietett elhagyni a vidámparkot, és minél messzebbre kerülni Kai-tól.
Nem emlékezett, hogyan ért haza, vagy mit csinált útközben. Már csak arra eszmélt fel, hogy benyit a lakásuk ajtaján. Mindenki otthon volt. Vagyis úgy tűnt… Olyan sokan voltak, egyszerre nem lehetett átlátni, és annyira nem is érdekelte. Megpróbált átsétálni a nappalin, amit megnehezítették az össze-vissza heverő kezek és lábak. A fiúk a kanapén és a szőnyegen ültek, és valami nagy játékban voltak. Luhant egyáltalán nem foglalkoztatta, mit játszottak. A hálószobája felé indult, mikor Kris utána szólt.
-Hé! A cipődet nem akarod levenni?
Luhan észre sem vette, hogy még rajta volt. Kilépett belőle, a párt feldőlve a szoba közepén hagyta. Érezte a furcsálló tekinteteket a tarkóján, de nem izgatta.
-Kai-t hol hagytad? – folytatta a zaklatását Kris.
-Majd jön – mondta, majd bevonult a szobájába. Halkan bezárta maga mögött az ajtót, és ledőlt az ágyára. Nem tudta, mennyi ideig feküdt ott, mikor halk neszt hallott maga mögül. Lustán fordította oda a fejét, mikor a tekintete összetalálkozott Xiumin-éval. A fiú bátortalan pillantással nézett Luhan-ra. Felkapcsolta a kis olvasólámpát, és leült a saját ágyára, szembe Luhan-nal. A fiú azonban hátat fordított neki.
-Történt valami köztetek Kai-jal? – kérdezte suttogva.
-Nem – hazudott Luhan, ami Xiumin számára is teljesen egyértelmű volt.
-Akkor miért vagy ilyen anyaszomorító állapotban?
-Huh? – fordult felé a fiú összezavarodott pillantással.
Xiumin elmosolyodott, majd érthetőbben fejezte ki magát. – Miért van ilyen rossz kedved?
-Csak fáradt vagyok. Aludni akarok – mondta, ezzel egyértelművé téve, hogy szeretné, ha Xiumin végre kimenne.
-És hol hagytad Kai-t?
-Majd úgyis hazajön.
-Min balhéztatok össze?
-Nem akarok róla beszélni.
-Megint csinált valamit az a nagyképű kis majom? – nyitott be az ajtón Chan Yeol hozzá képest mérges tekintettel.
-Szeretnék pihenni. Egyedül hagynátok? – ült fel Luhan az ágyban ellentmondást nem tűrő tekintettel. A két fiú szó nélkül elhagyta a szobát, amire nyomasztó csönd telepedett. Luhan úgy érezte, mintha fojtogatná a nehéz, füstös levegő. Kaparta a torkát, de legjobban a szíve fájt tőle. Olyan volt, mintha lassan megperzselődne… Mintha valaki egy késsel rajzolgatna bele… Mintha valaki gonosz módon rátaposott volna… Már csak ösztönösen dobogott, az érzései mintha eltűntek volna, csakis a csalódottság, a bizalmatlanság és a szégyen maradt meg benne.
