-Oppa – suttogta a lány ijedten. – Oppa, oppa!
Kai azonban csak kétségbeesetten zokogott. Nem tudta, és nem is akarta abbahagyni.
-Oppa, mi történt veled?! Oppa?! OPPA!!!
-Sajnálom, hogy úgy kiborultam – mondta Kai rekedt hangon. Már a lány kórtermében voltak. Mindkettőjükön száraz, kórházi pizsama volt. A hajuk még mindig nedves volt egy picit.
-Szeretnéd elmondani, mi történt?
-Luhan hyung… kómában van… és azt hiszem, meg fog halni. – Miután kimondta a szavakat, furcsa ürességet érzett. Eddig nem tudatosult benne igazán a helyzet, csak miután hallotta a saját hangját, ahogy kiejti azt a rideg mondatot a száján.
-Köszönöm, hogy beszélhettünk – állt fel Kai hosszú idő után már saját, száraz ruháiban. – De most már mennem kell. A többiek biztos aggódnak értem.
-Persze, menj csak, oppa.
-Meglátogathatlak holnap is?
-Az nagyon jó lenne.
Kai hazabuszozott. Otthon már mindenki feszülten várta. Mikor megérkezett, Suho azonnal elérohant.
-Hol voltál? – kérdezte tőle aggodalmas arckifejezéssel.
Kai nem válaszolt. Kilépett a cipőjéből, majd elsétálva Suho mellett, bement Chen szobájába. A fiú néhány perc múlva követte. Leült mellé a matracára, és komolyan tekintett rá.
-Nem akarok én itt szent beszédet tartani neked, Kai, de figyelj rám egy picit, jó? – mondta Chen fáradt hangon. – Az, ami Luhan hyung-gal történt, mindenkit nagyon megviselt. De attól még össze kell tartanunk. Nem lökdösődhetünk a kórházi folyosón, akkor sem, hogyha Tao hülyeséget csinált. Beszélgetnünk kell, tartani egymásban a reményt. Mert van remény, Kai. Luhan hyung fel fog ébredni, felépül, és minden ott fog folytatódni, ahol abbahagytátok. Úgyhogy ne hagyd el magadat! Szerinted, mit szólna, ha így kéne látnia?
Kai lassan felpillantott Chen-re. – Szomorú lenne – mondta egyszerűen.
Chen megpróbálta nem kimutatni, mennyire meglepte, hogy Kai megszólalt.
-Akkor össze kéne szedned magad, nem?
-Nem tudom – suttogta. – Nem tudom összeszedni magam.
-Amikor Tao azt mondta, be kellene menned Luhan hyung-hoz, igaza volt. Látogasd meg, beszélj hozzá. Az segíteni fog. Lay is jobban lett tőle. Minden nap elmeséli Luhan-nak mi történt vele, hogy mit érez, és utána már kevésbé sápadtan jön ki.
-Nem akarom úgy látni hyung-ot.
-Olyan, mintha csak aludni. A gépek… azokat is meg lehet szokni.
-Nem tudom, hyung – motyogott Kai.
-Nem akarok rád erőltetni semmit, ez a te dolgod, csak szeretném, ha tudnád… ha tudnád, hogyan lehetne könnyebb a dolgod.
Másnap reggel a fiúk ismét bementek a kórházba, mint az már szokásukká vált az utóbbi két hétben. Kai nem tartott velük Luhan kórterméhez. A tegnapi lányhoz ment. Végigsétált a folyosókon, majd eljutott a halványan ismerős szobába. Bekopogott, majd benyitott. A kórterem azonban üres volt. Körbenézett, elesetten kereste a lányt szemeivel. Egyszer csak egy kedves női hangot hallott a háta mögül. Kínai volt, ezért fogalma sem volt, mit mondott.
-Sajnálom – makogta töredezett kínaival. Csak egy évig tanult a suliban, alig emlékezett valamire. – Nem értem. Ko-koreai vagyok.
A nővérke elmosolyodott. – Kit keresel? – kérdezte tőle koreaira váltva, nagyon erős akcentussal a nő.
-Volt itt tegnap egy lány. Hozzá jöttem.
-Most vizsgálják. Hamarosan visszajön. Megvárhatod itt.
-Köszönöm – mondta kínaiul Kai, majd leült az ágy melletti székre. Nem kellett sokáig várnia, néhány perc múlva megérkezett a lány. Ahogy meglátta Kai-t, elmosolyodott. Hófehér, sápadt volt az arca. A teste még törékenyebbnek tűnt, mint legutóbb. Lefeküdt az ágyba, majd a hátát a falnak vetve, a lábát betakargatva fordult Kai felé.
-Nem hittem volna, hogy tényleg eljössz – mondta neki.
Kai a lány kezén lévő kórházi karszalagra pillantott. Gyorsan leolvasta róla a nevét. Shin Jin Ah. Aranyos név. Illik hozzá.
-Megígértem. És amúgy is sokat segítettél tegnap.
-Ezt jó hallani, oppa.
-De te rosszabbul nézel ki. Jól va…?
-Ezt szereti egy lány hallani – mondta halovány ajkait mosolyra húzva Jin Ah. – Tegnap kicsit megfáztam. De megleszek.
-De… egyébként… miért vagy itt?
-Azt hittem, sosem kérdezed már meg.
-Nem tudtam, illene-e.
-Leukémiás vagyok.
-Tessék?! – kiáltott fel Kai. – De tegnap még futottál, és nem voltál ilyen sápadt sem.
-Vannak jobb és rosszabb napok – vont vállat Jin Ah. – De oppa, ne is törődj vele. Inkább mondd el, mi van veled.
-Nem lehetne, hogy nem hívsz oppa-nak, mint a rajongóink? Mikor születtél?
-Egyidősek vagyunk – mondta Jin Ah. – Csak tudod… attól én még rajongó vagyok. És hát az oppa-zást már úgy megszoktam. De a kedvedért abbahagyom.
-Köszi. Hívhatsz bárhogy, ami tetszik, csak ne oppa. Az olyan… fura.
-Bárhogy? – nevetett fel rekedt hangon Jin Ah. – Akkor mit szólsz az édesemhez, a szívemhez, a drágámhoz?
-Ez ijesztő – vigyorodott el Kai. – Hagyd abba.
-És a Jong In?
-Luhan hyung is így hívott mindig – motyogta lefelé görbülő ajkakkal. – Nem lehetne, hogy… valami mást… találsz ki?
-Akkor… - Jin Ah elgondolkodva vakarta meg a tarkóját. – Kain?
-Kain? – pillantott a lányra Kai értetlenül.
-Kai és Jong In. Kain.
-Jó, ez tetszik.
A napok monoton módon teltek. Kai minden alkalommal, ha a kórházba mentek, meglátogatta Jin Ah-t, Luhant azonban nem. Még nem érezte elég erősnek hozzá magát. Időre volt szüksége. Hogy rávegye magát, és rápillantson Luhan valaha eleven testére.
Ez alkalommal sem volt másképp a helyzet. A kórházba csak estefelé mentek be, mire pedig végeztek, már besötétedett. A két menedzser hazafuvarozta őket. Ettek. Fürödtek, majd mindenki elvonult a szobájába. Kai letelepedett a matracára. Chen nedves hajjal nézett rá az ágyáról.
-Miért nem beszélsz a többiekkel? Miért csak velem? – tette fel halkan a kérdést.
Kai vállat vont. Lefeküdt a párnájára. Nagyon álmos volt. Már egy napja nem aludt. Úgy érezte, összeesik – még fekve is – a fáradtságtól.
-Te nem piszkálsz azért, ahogy viselkedek – motyogta álmosan.
-Aludj – oltotta le a lámpát Chen. – Jó éjt!
Kai már nem válaszolt. Ahogy lehunyta a szemét, elnyomta az álom. Luhannal álmodott. A fiú nem olyan volt, mint szokott. Világos bőre még halványabbnak tűnt. Mint egy halotté… A szemei fénytelenek voltak. Az arcán mély vágás húzódott, amiből lassan vér szivárgott. A ruhája szakadt, mocskos volt.
Valamilyen ködös helyen voltak. Kai alig látott valamit. Ismerős volt neki a környék, de túl homályos volt ahhoz minden, hogy felismerje a környéket.
-Hol vagy, Jong In-ah? – hallotta Luhan hangját. Olyan volt, mint mindig, csak kétségbeesettebb. – Hiányzol, merre vagy?
-Itt vagyok, hyung – mondta neki nedves szemekkel. – Itt vagyok – lépett felé.
-Miért hagytál el? Már nem bízol benned?
-Bízom benned, hyung, bízom benned!
-Hiányzol, Jong In-ah. Látni akarlak.
-Itt vagyok, hyung, nézz rám. – Kai szeméből forró könnyek potyogtak.
-Nem akarok meghalni – suttogta Luhan. – Még nem akarok meghalni.
-Nem fogsz. Minden rendben lesz. Fel fogsz ébredni, hyung.
Luhan bőre kezdett elszürkülni. A szeme alatt sötét, fekete karikák jelentek meg. A szája hófehér lett. A teste erőtlennek tűnt. Előre lépett egyet, de a lábai összecsuklottak. Élettelen rongybabaként esett össze.
-Hyung! – rohant felé Kai. A szemei elől azonban eltűnt Luhan. Egyedül volt. Újra. Csak a hófehér köd vette körül.
