Luhan elveszetten mászkált a sötét, színes fényektől csillogó utcán. Fülhallgatójából zene üvöltött. Már beszélt Kai-jal. Hazudott neki. Hazudnia kellett. Ha a fiú megtudta volna, milyen nehéz most neki, aggódna. Erre semmi szükség. Kris még egy ideig ellenséges lesz valószínűleg vele, de mire Szöulba utaznak, addigra már az egész csak egy rossz emlék lesz.
Megállt egy útkereszteződésnél. Már későre járt. Haza kellett mennie. Amúgy is kezdett fázni vékony pólójában. Megvárta, míg a lámpa zöldre váltott, és elindult. Lassan lépkedett, miközben a fehér csíkokat figyelte az úton. Egyszer csak furcsa érzése támadt. Felpillantott, mikor meglátta, hogy egy fiatal lány ijedt arccal kiáltozik felé. Megtorpant, és hátrapillantott. De ekkor már késő volt. Egy erős ütést érzett az oldalán, majd összeesett. Érezte, ahogy a feje az úttestre csapódik. Nem érzett fájdalmat. Csak valami furcsa zsibbadás vette át az uralmat a testét. Az utolsó dolog, amit még látott az az a lány volt, aki kiabált neki. Felé rohant. Utána minden elsötétült. Csak furcsa zajokat hallott.
-Nagyon vérzik!
-Hívja valaki a mentőt!!
Szirénák. Ijedt sikolyok. Suttogások. Telefoncsörgés.
Mindegyik távolinak tűnt. Mintha messziről jönnének. Egy ajtó mögül. Végül a hangok is egyre halkabbak lettek, majd elhaltak. Csak a halott csend maradt. A kegyetlen, semmitmondó, ijesztő csend.
A kórházi folyosó hüppögéstől és szipogástól volt hangos. Tao a fejét a térdére hajtva sírdogált. A többiek körülötte ültek. Kivéve Kris. Ő megállás nélkül járkált fel és alá.
-Miért nem tartottuk vissza? – suttogta elhaló hangon Tao. Megtörölgette a szemét, majd hátravetett fejjel a hideg falnak dőlt. – Akkor most nem kellene itt lennünk.
A többiek nem szóltak semmi. Mindenki mély hallgatásba burkolózott. Lay hirtelen felállt.
-Iszom egy kávét – mondta remegő hangon, azzal végigsietett a hosszú folyosón, majd az első lehetőségnél elfordult. Leült a narancssárga műanyag székek egyikére. Összehúzta magát. Az ölébe görnyedt. A könnyek ömleni kezdtek a szeméből. A háta rázkódott a mélyről feltörő zokogástól. Teljesen kétségbeesett. Mi lesz Luhannal? Mi lesz velük? Mit fognak most tenni?
Egyszer csak finom érintést érzett a hátán. A karja takarásából felpillantott. Chen volt az. Leült mellé, majd nyugtatóan simogatni kezdte a hátát.
-Megvagy? – kérdezte tőle elhaló hangon.
Lay csak nemet intett a fejével. Egyáltalán nem volt meg. Kétségbeesett volt. Halálra rémült. A zokogás új erőt vett rajta. Remegve bújt vissza kezének takarásába. Chen átölelte a hátát, és az ölébe húzta. Míg az idősebb könnyei el nem álltak, addig türelmesen simogatta, vigasztaló szavakat suttogott neki, amik őt is kezdték megnyugtatni. Nem akart rosszra gondolni. Csak bízni akart. Bízni abban, hogy a műtét után Luhan rendben lesz.
-Gyere, mosd meg az arcod, és igyunk egy kávét – mondta Lay-nek már magabiztosabban.
A fiú engedelmeskedett. A mosdóba mentek, ahol hideg vizet fröcskölt feldagadt, vörös szemeire. A földszintre sétáltak, ahol a büfé volt. Szerencsére késő estig nyitva volt. Chen rendelt Lay-nek egy kávét, magának pedig egy teát. Leültek az üres asztalok egyikéhez. Már csak ők voltak ott. Mindenki hazament. A terem kongott a csendtől.
-Kai… ő tudja már? – kérdezte halkan Lay.
-Igen – bólintott Chen. – Felfüggesztették minden teendőjüket, és holnap iderepülnek.
-Istenem – nyögött fel Lay újra nedves szemekkel. – Ez annyira borzasztó. – Nagyot nyelt visszafojtva könnyeit, majd kihörpintette az utolsó korty kávéját is. Kidobta a szemetesbe a papírpoharat. Chen is követte a példáját. Lassan felsétáltak az emeletre, ahol Luhan műtéte zajlott. A folyosóra érve látták, ahogy a fiú orvosa elviharzik mellettük. Azonnal a többiekhez siettek.
-Mondott valamit? – kérdezte Chen hadarva Kris-t.
-Nagyon rossz a helyzet – suttogta a fiú. – Kómába esett.
-Kómába?! – sikított fel Lay. A szemeit ellepték a könnyek, és végigfolytak az arcán.
Mély csönd telepedett közéjük. Minden szem Kris-re tapadt, aki megpróbálta állni őket. Egy ideig… Végül feladta.
-Elmegyek a vécére – krákogta tőle nem megszokott hangon. Azonnal sarkon fordult, és besietett a férfimosdó ajtaján. Üres volt. Nekidőlt a hideg csempének. Elveszetten csúszott le a földre. A fejét hátravetve próbálta összeszedni magát, de bármennyire is próbálkozott, nem ment neki. Ő nem ezt akarta. Nem… nem ezt akarta… Nem akarta, hogy Luhan ide kerüljön… Hogy elveszíthessék…
Forró könnycseppek folytak végig az arcán. Tudta… tudta, hogy minden… minden miatta történt. Mert…
-Hyung – Kris ijedten fordult az ajtó felé. Chen halálsápadt arcával nézett szembe. Nem mondott semmit neki a fiú, csak leült mellé. Kris megtörölgette nedves arcát, majd megpróbált felállni, de a fiatalabbik visszatartotta. – Nem szeretnél beszélgetni? – kérdezte tőle.
-Nem, kösz, Jong Dae-yah – intett határozott nemet.
-Nem kell bűnösnek érezned magad – szólt utána Chen. – Nem a te hibád.
Ahogy a szavak elérték Kris tudatát, megmerevedett. A szemben lévő falnak támaszkodott. A homlokát nekiszorította, és hosszú ideig állt így. A könnyek csípték a szemét. Végül feladta a próbálkozást, és hagyta, hogy végigfolyjanak az arcán. Nem érdekelte, hogyha gyengének tűnik. Csak… csak sírnia kellett.
A földre csúszott, és Chen-re nézett. Beharapta alsó ajkát. Nem tudta, mit kéne mondania. Mit mondhatna, mikor… mikor miatta van ez az egész?
-Nem a te hibád, hyung – ismételte meg Chen komoly arckifejezéssel. – Ha emiatt gyötröd magad… akkor ne tedd.
-Miattam ment el – suttogta Kris. – Miattam. Ha nem üvöltözök vele, és parancsolgatok neki, most otthon lennénk. Akkor… akkor nem lenne kómában. – A könnyek egyre hevesebben folytak a szeméből. Felhúzta a térdeit, és megtámasztotta rajta a homlokát.
-Nem miattad volt részeg az a sofőr. Nem miattad ütötte el pont Luhan hyung-ot. Ne is gondolkodj ezen, hyung, mert nem te vagy a felelős ezért, és egyikünk sem hibáztat téged.
-Milyen frontember vagyok én? – nyögött fel Kris. – Még arra sem vagyok képes, hogy megvédjelek titeket. Akkor… minek vagyok én? Csak bajba sodorlak titeket. Mi lesz… mi lesz… ha nem ébred fel? – A hangja elcsuklott az utolsó szavaknál. – Ha… örökre ilyen marad… miattam. Hogy fogok elszámolni magammal? Hogy tudom… tudom, hogy miattam ment el otthonról. És… pont veszekedtünk… Úgy… úgy ütötte el az a rohadt autó, hogy közben engem utált.
-Nem utált téged. Ne emészd magad, hyung. Most erősnek kell lenned. És Luhan hyung hamarosan felébred. Minden rendbe fog jönni.
-És ha nem? – kérdezte remegő hanggal. – A szülei… és… én… mit tegyek?
-Először is nyugodj meg. Mosd meg az arcod, utána pedig hazamegyünk. Megfürdünk, és lefekszünk aludni. Itt nem tudunk mit csinálni. Ha lesz valami fejlemény az állapotával kapcsolatban, úgyis szólnak. És szükségünk van a pihenésre. Tehát hazamegyünk, megfürdünk, eszünk, és lefekszünk aludni. Aztán reggel, mikor megjöttek a többiek, segítünk nekik kipakolni. Együtt bejövünk, és…
-Igazad van – motyogta Kris erőtlen hangon. Megtörölte az arcát, majd felállt. Rendbe hozta valamennyire az arcát. – Köszönöm, Jong Dae-yah. Sokat segítettél – mondta komoly arckifejezéssel Chen-nek.
-Ez természetes, hyung. Menjünk! A többiek már biztos várnak ránk.
Kiléptek a folyosóra, ahol a fiúk néma csöndben üldögéltek. Tao könnyes arccal dőlt Xiumin vállára. Elaludt. Álomba sírta magát. Nagyon kimerülhetett. Még a szokásosnál is sötétebb karikák húzódtak a szeme alatt. Az arca vörös volt a sok sírástól, még lemosatlan sminkje elkenődött a szeme körül. Xiumin mozdulatlanul, a földet pásztázva ült. Semmi érzelem nem volt az arcán. Egyedül egy dolog mutatta, mennyire fél. A keze. Az ölében voltak, de még így is látszódott, mennyire remegnek. Lay halkan pityeregve meredt maga elé.
Kris odasétált Taohoz, és lágyan felébresztgette. A fiú elveszetten nézett körbe. Azt sem tudta, hol van, mit keres ott, vagy ki ő. Kris átkarolta a derekát, és felállította. A maknae alig bírt megállni gyenge lábain. Csak segítséggel tudott eljutni az autóig. Beszálltak, és Kris hazavezetett.
Jae Joong a kórházban maradt. Az orvossal és Luhan szüleivel való hosszas beszélgetések után nem volt ereje hazamenni. A parkolóba ment, és beült az autójába. Hátradöntötte a széket, és hamar elaludt.
