-Komolyan, nem hiszem el… - morgolódott Kai. – Miért pont ma kell visszautaznod?
-Gyorsan eltelt ez a két nap…
-Igen, de… nem is az a baj… Csak, hogy nem tudlak kikísérni…
-Ne zargasd ezzel magad. Elbúcsúzol tőlem itthon.
-Jó, de ez olyan igazságtalanság… Ki akartam menni veled.
-Na elég már ebből a nyavalygásból. Mosolyogj inkább! Úgy akarok emlékezni rád.
-Ez szar szöveg, hyung – vigyorodott el Kai. A hátára vette a hátizsákját, és átölelte Luhant. – Nagyon fogsz hiányozni, hyung.
-Te is nekem, Jong In-ah.
Kai ajkai forrón tapadtak Luhanéra. Lehunyta a szemeit – vagyis inkább összeszorította őket. Nem akart sírni. Nem akarta, hogy így lássa Luhan. Erős akart maradni, és férfias.
-Na menj! – távolodott el tőle az idősebbik. – El fogsz késni. A többiek biztos rád várnak már csak.
-Jó – bólintott Kai. – Ők már elbúcsúztak tőled?
-Igen, mindenki. Na menj már! – vigyorodott el Luhan.
Kai bólintott, és az ajtóhoz ment. Még egyszer utoljára visszanézett a neki háttal álló fiúra, majd felsóhajtott.
-Hiányozni fogsz, hyung.
-Indulj már! – fordult felé Luhan. – Majd beszélünk minden nap. És küldöd a selca-idat is. Indulj!
Kai engedelmesen lépett ki az ajtón. A fiúk már rég óta vártak rá. Ahogy megjelent a folyosón, Suho elkapta a karját, és maga után húzta. Kirohantak a házból a kisbusz felé. Beszálltak, majd elindultak a Sukira székhelye felé.
Az autóban minden ugyanúgy zajlott, mint szokott. Beszélgettek, nevetgéltek. Kivéve egyikük. Kai. Ő csöndesen ücsörgött az ablak mellett, miközben a mellettük elsuhanó tájat, a magas épületeket, az autókat figyelte.
Már most hiányzott neki Luhan. Attól félt, ha távol lesznek egymástól, el fog múlni az a dolog, ami kettőjük közt van. Úgy fog eltűnni, mint a köd. Volt, nincs…
-Kai! Ne álmodozz, gyere már! – kiáltott rá Baek Hyun. Fejbe kólintotta a fiút, aki ijedten kapta oda a fejét.
-Ó, bocs – mosolyodott el szomorúan, azzal kiszállt az autóból.
Bevonultak a konzultáló szobába, ahol gyorsan végigbeszélték az adás rendjét. Hamarosan elkezdődött az élő adás. Mindegyikük boldog hangon bemutatkozott. Hangosan nevettek, vicces sztorikat meséltek a bandáról, majd játszottak egy játékot, amiben Kai vesztett. Nem is csoda, a fiú szinte jelen sem volt. Csak az órát tudta bámulni. Ahogy a mutatók gyorsan mozogtak… Luhan már valószínűleg elhagyta a házat. Taxit fogott. Egyre közelebb ért a repülőtérhez…
-És most egy kis reklámszünetet tartunk! Pár perc múlva visszajövünk! – jelentette be Ryeo Wook. Megragadta a vizét és nagyot kortyolt belőle. – Teljesen ki van száradva a torkom – mondta D.O-nak.
-Hyung – lépett oda hozzá félénken Kai.
-Hm? – nézett fel rá székéből a fiú.
-Félre tudnál jönni velem egy picit? – kérdezte óvatosan.
-Persze. – Felállt, és kilépett Kai-jal a folyosóra. – Mi van veled? Olyan vagy egész adás alatt, mint egy zombi. Beteg vagy? – kérdezte aggódóan.
-Nem… csak… Nagy gond lenne, ha én most elmennék?
-Elmennél? – kapta fel a hangját meglepetten Ryeo Wook. – Hova?
-Hát… Luhan hyung idejött egy kis időre, és most egyedül repül vissza Kínába. Szeretnék elbúcsúzni tőle a reptéren.
-Ó, már értem – mosolyodott el. – Nekem nem gond, ha elmész. Úgysem voltál sok segítség egész adás alatt.
-Tudom, hyung, és ígérem, ha még egyszer meghívtok minket, én leszek a legaktívabb – vigyorodott el Kai hálásan.
-Menj! – intett neki Ryeo Wook, mire a fiú futni kezdett a kijárat felé. Tudta, hogy Suho nagyon le fogja szidni még ezért, de nem érdekelte. Megéri. Csak arra tudott gondolni, hogy rendesen el tudja búcsúztatni Luhant. És ez mindent megért.
Ahogy kilépett a friss késő nyári levegőre, egy taxihoz rohant.
-A repülőtérre, kérem – hadarta. – És amilyen gyorsan csak lehet.
Becsatolta a biztonsági övét. A sofőr elindult, ő pedig alig bírt már várni, hogy megérkezzen. Úgy érezte, egy év telt el az út alatt. Végül mégis megérkezett. Nagy sokára, de végre meglátta a repülőtér hatalmas épületét. Gyorsan fizetett, nem feledkezve meg a borravalóról sem, és a bejárat felé sietett. Azonnal az egyik pulthoz rohant. A csinosan felöltözött nő műmosolyt vetett rá.
-Miben…?
-Mikor indul a legközelebbi járat Kínába? – vágott a szavába Kai.
-Fél óra múlva. A repülőgépet hamarosan elfoglalhatják az uta…
-Adjon nekem egy jegyet. Gyorsan!
A nő megszeppenve nyújtotta felé a jegyet. Kai fizetett, majd a beléptető kapuk felé futott. A várakozóba érve lihegve pillantott körbe. Sehol nem látta Luhan szőkésbarna haját. Sehol… Remegő testtel huppant le az egyik műanyag székre. Az arcát a tenyerébe temette. Nem akarta elhinni… Korábbi géppel ment volna el? Újra eltűnt a szeme elől… Elveszítette ismét…
-Te mit csinálsz itt? – hallott maga mellől egy ismerős hangot.
-Hyung! – kiáltott fel Kai, ahogy felpillantott Luhanra. – Hát nem mentél még el?
-Mit csinálsz itt? – ismételte meg a kérdést az idősebbik. – Miért nem a Sukira-ban vagy??
-Nem bírtam ott maradni. El kellett búcsúznom.
-Már elbúcsúztál. Miért jöttél ide? – Luhan arcán szigorú kifejezés ült, ami megijesztette Kai-t. Nem ezt a reakciót várta. Azt hitte, ő is örülni fog…
-Igazad van – állt fel Kai. Megdörzsölte a könnyektől csípő szemét. – Már itt sem vagyok. Ne haragudj, hogy idejöttem. – Azzal megfordult, és a kijárat felé indult. Homályosan látott a szemében gyülekező könnyektől.
-Hé, hé, hé! – kapta el a vállát Luhan. – Nem így értettem. – Maga felé fordította Kai-t, majd a szemébe nézett. – Örülök, hogy itt vagy. Csak… nem lett volna szabad ott hagynod a rádiófelvételt.
-Nem érdekel. Látni akartalak – suttogta Kai remegő hangon. Lehajtotta a fejét.
-Gyere, üljünk le. Nem sokára fel kell szállnom a gépre.
Helyet foglaltak két műanyag széken. Csöndben ültek egymás mellett.
-Szeretnélek megcsókolni – suttogta Kai. – Megölelni.
-Nem lehet.
-Tudom. – Egy könnycsepp végigcsordult az arcán, amit gyorsan letörölt.
-Ne sírj – szólt halkan Luhan. – Hamarosan újra találkozunk. Gyorsan lerendezzük a dolgainkat Kínában, és visszajövünk.
-Tudom.
-Akkor miért szomorkodsz?
-Nem tudom – vont vállat Kai. – Inkább az a kérdés, hogy te miért nem? Nem fogok hiányozni? Nem?
-De, hiányozni fogsz.
-Akkor? Miért nem vagy szomorú.
-Az vagyok. De boldog is.
-Boldog? Miért vagy boldog? – kapta fel a fejét meglepetten Kai.
-Mert itt vagy nekem. És tudom, hogy hamarosan újra együtt lehetünk. – Az órájára pillantott. – De most mennem kell. Fel kell szállnom a gépre.
-Jó – bólintott Kai.
Mindketten felálltak. Megölelték egymást. – Menj – mosolyodott el Kai. – Nehogy lekésd.
-Te meg ne szomorkodj.
-Nem fogok – ígérte Kai. Azzal Luhan a vállára vette a táskáját, és elindult a gép felé.
