-Jong In-ah… Te elég sok embert ismersz itt, ugye? – szólalt meg ebéd közben Luhan, amin Kyung Soo sajnos nem tudott megjelenni, mert lebetegedett, és otthon pihent.
-Nem tudom, gondolom – bólintott a fiú teli szájjal. – Miért?
-Ismersz még külföldieket, mint én?
Jong In szája széles mosolyra húzódott. – Hiányzik az otthon, mi?
-Eszeveszettül – hajtotta le a fejét Luhan szomorúan.
Kai látva a fiú hangulatát megpróbálta feldobni egy kicsit. – Mióta ismersz te ilyen szavakat, hyung? – kérdezte vigyorogva.
-Nem rég tanultam egy barátomtól – nézett fel büszkén mosolyogva Luhan.
-De visszatérve a kérdésedre… Ismerek egy fiút… Ő is kínai…
-Komolyan?! – vágott a szavába Luhan felvillanyozva. – Ki az? Be tudnál mutatni neki?
-Nem tudom, hogy jó ötlet-e… Elég fura srác…
-Miért?
-Nem tudom, csak nem szimpi, ennyi. De aztán lehet, hogy jófej meg minden, de nekem nem tetszik a stílusa.
-Oh… Értem – sóhajtott fel fájdalmasan Luhan. – Gondolod, hogy nem jönnénk ki?
-Nem, nem! Nem ezt mondtam, csak azt, hogy nekem nem szimpi. De ettől még bemutathatlak neki, ha szeretnéd.
-Megtennéd?
-Persze – bólintott mosolyogva Jong In. – Nagyon szívesen.
Miután befejezték az ebédet, azonnal ahhoz az idegen fiúhoz mentek. Ő általában a tornateremben volt. Kosarazott. Azt ugyan nem mondta Kai, de azért nem tetszett neki ez a fiú, mert egyszer megalázó módon elverte kosarazásban. Ráadásul olyan hideg modora is volt. Egy fagyos pillantásával az őrületbe tudta kergetni Kai-t.
Mikor a tornaterembe értek, nem kellett csalódniuk, a fiú ott játszott egyedül. Kosárra dobott. Minden egyes kosár után távolabb állt a gyűrűtől. Nagyon profinak tűnt. Olyan könnyedén dobta rá a labdát, mint a rendes kosarasok.
Hamar megérezte az idegen tekinteteket magán. Az ajtó felé fordult. Meglátta ugyan a két fiút, de csöppet sem érdekelték. Újra a gyűrű felé fordult, a figyelmét pedig visszaterelte a labdára.
-Gyere – súgta oda Luhannak Jong In. Elindult az idegen fiú felé, aki még akkor sem hagyta abba a játékot, mikor melléértek. Érdektelenül játszott tovább. – Hyung… - szólította meg végül Kai.
-Hm? – morgott egyet a srác, aki közelről még magasabbnak tűnt Luhan számára. Azt az érzetet keltette, mintha kinyújtott kézzel elérné a tornaterem plafonját, ami volt vagy 5 méter magas.
-Nem akarunk zavarni, csak… Lenne valami… - motyogott ijedten Jong In.
-Luhan vagyok – vette a kezébe végül a dolgokat a fiú. – Úgy hallottam te is kínai vagy, és gondoltam, jó lenne összeismerkednünk. Tudod, hogy összetartsunk, vagy valami ilyesmi…
-Wu Fan vagyok – rándult meg a fiú szája sarka. Kai tudta, ez már egy mosoly volt számára. Rádobott a gyűrűre, de a labda nem ment be. Lepattant róla, és egyenesen Luhan lábához gurult. A fiú felvette, és Wu Fan felé nyújtotta, aki csak nemet intett a fejével. – Van kedved játszani? – kérdezte tőle meglepően kedvesen, kínaiul.
-Nem vagyok valami jó kosaras, de persze – válaszolt Luhan szintén kínaiul.
Jong In látva, hogy a két fiú kezdett összebarátkozni, halkan kilopakodott a tornateremből. Meglepetten nézte még tovább őket egy rövid ideig az ajtóból. Nem akarta elhinni, de tényleg igaz volt… Az a fura fiú mosolygott. Sőt, nevet! Ez lehetetlen… Fogalma sem volt arról Jong In-nak, hogy miért is volt olyan rideg mindenkivel Wu Fan… A nyelv miatt… Nem szerette a koreait használni. Kínosan érezte magát, ahogy a feltűnő akcentusával kellett beszélnie, ami mindenkit megmosolyogtatott. Most azonban, hogy végre találkozott valakivel, akivel kényelmesen tudott beszélgetni, újra önmaga lett.
-Wu Fan… - kezdte Luhan, de a fiú a szavába vágott.
-Szólíts csak Kris-nek.
-Kris?
-Aah… Kanadában, Vancouver-ben éltem egy ideig. Ott így hívtak. A Kris-t jobban szeretem.
-Oh, értem… Kris… Nincs kedved focizni most egy kicsit?
A fiú elgondolkodott, majd megrántotta a vállát. – De, megpróbálhatjuk. De figyelmeztetlek, nem foglak megkímélni.
