Luhan megszárította nedves fürtjeit, rendbe hozta kócos haját. A legjobb farmerjét vette fel, amihez drága pólót, és vadonatúj bőrdzseki társult. A lábára drága cipőt húzott.
A nappaliban ücsörgő fiúk elképedve bámulták a változást, amin végigment közel egy óra alatt. Az arcába visszatért a szín, a testébe az erő.
-Most úgy megkönnyebbültem – suttogta Lay a mellette ülő Xiumin-nek.
-Visszatért hozzánk a régi Hanie – mosolyodott el a fiú is. – Végre.
Luhan végigviharzott a nappalin, majd a bejárati ajtóhoz sietett. A hátán hatalmas táska volt, ami teljesen meg volt töltve.
-Hová mész, hyung? – kérdezte halkan Lay tőle.
-Találkoznom kell Jae Joong hyung-gal. Nem tudjátok, hol van?
-Csak annyit mondott, hogy dolga van – vonta meg a vállát Chen.
-Akkor majd felhívom – mondta Luhan, majd engedélyt kérően Kris-re pillantott.
-Menj – intett a fejével a fiú neki.
Luhannak csak ennyi kellett. Azonnal futott tovább is. A liftben előkotorta a telefonját, és tárcsázta a menedzsert.
-Igen? – szólt bele a férfi.
-Hyung, merre vagy?
-Dolgozom. Miért?
-Nagyon elfoglalt vagy? Beszélnünk kellene.
Jae Joong és Luhan végül az SM kínai főépületében találkozott. A kantinban ültek egy asztalnál. A férfi előtt egy cukros sütemény volt és egy nagy bögre tejeskávé. Luhan csak egy narancslevet kért.
-Mi volt ilyen sürgős? – kérdezte lenyelve a falatot a menedzser.
-El kell utaznom Koreába. És neked meg kell engedned. Kérlek, hyung! Ez nagyon fontos.
-Micsoda?! Elutazni?!
-Muszáj, hyung, kérlek!
-Nem, nem, nem. Szó sem lehet róla. Egy csomó dolgotok van itt, nem kirándulgathatsz most kedved szerint – mondta szigorúan.
-De az én napirendem üres a betegségem miatt. És azokat már úgysem lehet visszacsinálni. Teljesen szabad vagyok!
-Miért akarsz odautazni? – kérdezte kissé megenyhülve Jae Joong.
-Jong In-ah miatt. Ki kell vele békülnöm.
-Ezt nem lehetne telefonon vagy skype-on vagy anyámkínján?! Ne szórakozzunk már, Luhanie. Neked most itt van dolgod.
-De hyung. Te is tudod, hogy most nincsen semmi fontos dolgom Kínában. Csak néhány napra engedj el, kérlek!
-És ha nem engedlek el?
Luhan csak sokat sejtetően megvonta a vállát. Jae Joong a tenyerébe temette a fejét. Mélyet sóhajtott, majd az ajtó felé intett a fejével.
-Menj, de két nap múlva szeretnélek Kínában látni.
-Köszönöm, hyung! – ugrott fel a helyéről Luhan. Gyorsan átölelte a férfit, majd a táskáját a hátára kapva már el is tűnt.
Az SM hatalmas épülete előtt mindig parkolt néhány üres taxi. Luhan ezt kihasználva beült az egyikbe. Úgy érezte, az autó csigalassúsággal halad a repülőtér felé. Nem bírt megülni a helyén. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy hamarosan újra láthatja a fiúkat, és persze Kai-t. Már csak ettől is hevesen kezdett verni a szíve. Hamarosan… hamarosan újra láthatja az arcát, hallhatja a hangját... Megérintheti, szólhat hozzá…
Végül valahogy mégis eljutott Luhan a reptérig, sikerült jegyet vennie a nem sokára induló szöuli járatra, felszállt, és viszonylag rövid időn belül már le is szállhatott. Sietős léptekkel hagyta el a szöuli repülőteret. Amikor kiért, és belélegezhette a koreai levegőt, úgy érezte, mintha egy új világba került volna. Minden édesebbnek tűnt.
Elkapott egy taxit, közben pedig Se Hun-t tárcsázta.
-Hol vagy most, Se Hunie? – kérdezte tőle azonnal, ahogy a fiú felvette.
-Táncpróbán. Miért?
-Jong In-ah is ott van?
-Igen, de… miért?
-Menj arrébb, hogy senki se halljon.
-Egyedül vagyok, néhányan elmentek mosdóba, mások…
-Jó – vágott a szavába sietősen Luhan. – Akkor figyelj rám! Vagyis… várj. – Elvette a fülétől a mobilját, és bemondta a sofőrnek a próbatermük címét. – Na tehát, figyelj rám, Se Hunie. Most szálltam le a repülőről Szöulban. Éppen felétek tartok.
-Micsoda?! – kiáltott fel boldogan a fiú. – Idejössz?!
-Se Hunie, figyelj, ez komoly. Próbálj meg arra koncentrálni, amit mondok, jó?
-Bocs, hyung. Mondd csak.
-Tehát intézd el nekem kérlek, hogy tudjak négyszemközt beszélni Jong In-ah-val, jó? Meg tudod ezt tenni nekem?
-Persze, ne aggódj, hyung. Mire ideérsz, csak ő lesz itt.
És Se Hun tényleg elintézte. Már csak ő és Kai volt a próbateremben, mikor Luhan megérkezett az épület elé.
-Megvárod, amíg lezuhanyzom? – kérdezte Se Hun a fiút, miközben lekapta magáról rövid ujjú felsőjét.
-Igen, de hová akarsz elvinni? Fáradt vagyok, nincs kedvem sehová sem menni… - nyöszörgött Kai nyúzott hangon.
-Majd meglátod. Odáig leszel érte, meg vissza. Csak várj meg itt.
-Jó – sóhajtott fel a fiú. Ledőlt a kanapéra. Lehunyta a szemeit.
Luhan végigsétált az üres folyosókon, egyenesen a próbatermük felé haladt. Mikor meglátta az ajtót, a szíve még hevesebben kezdett verni. Megragadta a kilincset. A fém hidegen simult a kezébe. Határozottan lenyomta. Az ajtó nyikorogva nyílt ki. Azonnal meglátta Kai-t. A fiú a kanapén feküdt. Fáradt kifejezés ült az arcán. A keze élettelenül lógott le a padló felé. A hang hallatán résnyire nyitotta a szemét.
-Máris kész vagy? – kérdezte. – Mehe…? – A szava elakadt, ahogy meglátta Luhant. Ledöbbenve meredt a fiúra. A szája szóra nyílt, de hang nem jött ki rajta.
-Jong In-ah – mosolygott rá Luhan. A szívverése lelassult, ahogy meglátta a fiú szemében a döbbenet mögött a boldogságot.
-Hyung – nyögött fel Kai. Feltápászkodott a kanapéról. Esetlenül állt meg mellette. – Hogy kerülsz… te ide?
-Hozzád jöttem.
-Ho-hozzám? – Kai arcán még nagyobb döbbenet terjedt szét.
Luhan nagy léptekkel átszelte a köztük lévő távolságot. Pár centiméterre állt meg Jong In előtt. A fiú lenézett hyung-jára. A szemeiben könnyek gyülekeztek. Nem hitte el, hogy ez igaz… Tényleg… tényleg ott állt előtte Luhan…
-Felejtsük el, ami ebben a néhány hónapban történt – mondta az idősebb komolyan.
Kai megpróbált nem elérzékenyülni, egy könnycsepp mégis végigcsordult az arcán. Szégyenkezve mosolyodott el.
-Gyere már ide! – mosolyodott el Luhan széttárva a kezeit. Kai hálásan ölelte át a fiút. A fejét a vállára támasztotta, és engedte, hogy könnyei megáradjanak.
-Sajnálom, hyung – mondta remegő hangon.
-Mondtam, felejtsük el – simogatta a hátát Luhan nyugodtan.
-Nagyon hiányoztál – suttogta Kai.
-Te is nekem, te kis hülye. Ne sírj már! – nevetett fel Luhan, mire Kai eltávolodott tőle. Az ajkai mosolyra húzódtak. Szégyenkezve kacagott fel. Megtörölgette könnyes arcát, majd leült a kanapéra.
-El sem hiszem, hogy itt vagy, hyung. Olyan ez, mint egy álom. Attól félek, hogy felébredek, és itt fogok feküdni a kanapén egyedül az izzadt pólómmal meg az elaludt nyakammal.
-Itt vagyok, Jong In-ah – nevetett fel Luhan. – Itt vagyok előtted.
-Ez akkor is olyan hihetetlen...
-Szeretnéd, hogy bebizonyítsam?
.jpg)
