-Hamarosan visszautazunk Koreába - ismételte el újra Lay Luhannak. - Miért nem örülsz?
-Örülök - mosolyodott el erőltetetten a fiú. - Csak... nem tudom, miért kéne visszamennünk. Jó itt, nem? Itthon vagyunk. Te is, én is, Kris is és Tao is. Nekünk itt kéne lenni Kínában. Kínaiak vagyunk, nem?
-Igen, de a többiek... Nem hiányoznak?
-De, hiányoznak.
-Akkor? Akkor nem lenne jobb visszaköltözni?
-Nem tudom... Gondolom, jó lenne.
-Mi van veled, hyung? - kérdezte Lay ijedten. - Miért vagy ilyen kedveveszett? Miért csinálod ezt?
-Nem vagyok kedveveszett. Jól vagyok. Csak most egy picit fáradt... Szeretnék aludni. - Azzal megfordult az ágyban, a hátát mutatva így Lay-nek. Lehunyta a szemeit. Várt, amíg hallotta Lay halk lépteit, amik elhagyták a szobát, majd a hátára fordult.
Nem akart visszamenni Koreába. Mi értelme volt? Az alatt a néhány hónap alatt, amit itt töltöttek, Kai egyszer sem telefonált vagy írt neki. Ez egyértelmű jel. Nem kíváncsi rá. Az, hogy eljátszotta, nem zavarja, hogy szereti, csak játék volt... Nagyon is zavarja... Utálja... Undorodik tőle...
Luhan szemeibe könnyek gyűltek. Bármennyire is szerette volna elfelejteni Kai-t, képtelen volt rá. Megpróbált nem gondolni rá, de minél inkább próbálkozott, annál többször vette észre, hogy csakis ő jár a fejében. Ahogy az ágyban feküdt már napok óta, a fejében már csak Kai létezett. Elképzelte, mit csinálhat most, mire gondolhat, mit ehet. És ez az őrületbe kergette. Szerette volna ő felhívni, csak hallani a hangját... De nem tette meg. Minek? Hogy utána jobban fájjon a szíve? Badarság.
~Korea~
-Hazajönnek, érted? - magyarázta Se Hun boldogan Kai-nak.
-Hányszor akarod még elismételni? Értem. Hazajönnek. Hurrá...
-Miért nem örülsz? Azt hittem, ki fogsz ugrani a bőrödből, ha megtudod.
-Hagyj már békén. Szeretnék egyedül lenni. Megtennéd, hogy kimész?
Se Hun meglepetten pillantott a fiúra. Nagyon nem ezt a reakciót várta. Úgy tűnt, mintha Kai nem akarta volna, hogy hazajöjjenek a többiek, és ez valami nagyon rosszra engedett gondolni. Mi történhetett közte és Luhan közt? Összevesztek volna, csak sikerült eltitkolniuk mindenki elől? Se Hun-nak fogalma sem volt... De rá akart jönni. Ki kellett derítenie...
Magára hagyta Kai-t, és a szobájába ment. Bekapcsolta a számítógépét, közben pedig írt egy üzenetet Luhannak. "Beszéljünk." Néhány perc múlva már a képernyőn látta a fiú arcát. Egyre rosszabbul nézett ki. Sápadtabb, vékonyabb. A szemei alatt sötét karikák húzódtak. Az ajkai hófehérek voltak.
-Szia - mosolyodott el az idősebbik. A mosoly csak még betegebbnek mutatta.
-Jól vagy, hyung?! - Se Hun ledöbbenve nézte a képernyőt. Ez lenne Luhan? Ez a beteges, gyereknek tűnő alak?
-Persze. Minden oké. Miért akartál beszélni?
-Hallottam, hogy hazajöttök! Csak látni akartam, ahogy örülsz.
-Ühm - mosolyodott el kényszeredetten Luhan. - Örülök.
-Nem úgy tűnik... És Kai is valahogy így reagált. Mi történt köztetek?
-Semmi.
-Akkor, miért nem beszéltek? Miért nem örültök, hogy találkozhattok? Miért?
-Azért, mert semmi sem történt köztünk... Jong In-ah nem búcsúzott el tőlem a repülőtéren, ezért én nem hívtam. Gondoltam, hogy haragszik rám, vagy valami ilyesmi... De... később sem beszéltünk. Nem hívott. Nem írt. Semmi. Semmi sem történt köztünk...
Se Hun megpróbálta nem észrevenni hyung-ja könnyes tekintetét. A billentyűzetre szegezte a tekintetét. Rendezte az arcát, majd újra felpillantott.
-Baek Hyunie hyung azt mondta, ne avatkozzak bele mások ügyeibe, de én ezt már nem bírom, hyung. Most tisztázok mindent.
-Mi? Miről beszélsz, Se Hunie?
-Arról, hogy mindketten teljesen hülyék vagytok. Te is és Kai is. És most nehogy szólj, hogy nem beszélhetek így veled, mert még visszafogom magamat. Azért nem beszéltek egymással, mert a másikra vártok, hogy ő lépjen. Így soha nem fogtok beszélni, hyung! Adjátok már fel egy kicsit a büszkeségeteket! Barátok vagytok, nem?! Akkor mi ez a nagy széthúzás?
-De...
-Ne szólj bele. Tudod, miért nem búcsúzott el Kai a repülőtéren? Azért mert éppen sírt! Baek Hyunie hyung vigasztalgatta, de mire készen állt elbúcsúzni tőled, már elrepültetek.
-Sírt? - Luhan sötét, fénytelen szemei elkerekedtek a szó hallatán.
-Sírt. És mivel nem tudott elbúcsúzni tőled, szégyellte magát, hogy mit fogsz róla gondolni, ezért nem mert kapcsolatba lépni veled. Ezért nem írt soha! Azt várta, hogy te lépj felé.
-Én meg azt, hogy ő - suttogta elképedve Luhan.
-Erről beszélek, nagyokos! Csinálj már valamit, mert ez így nem mehet tovább. Ő is olyan, mint egy roncs, te meg még jobban... Ne legyetek nevetség tárgyai...
-Majd beszélünk, Se Hunie. Most dolgom van - mondta félmosollyal a szája szegletében Luhan. Azzal a kapcsolat megszakadt.
Luhan felugrott a székéből. Hirtelen erősnek és fittnek érezte magát. Kitárta a szobája ajtaját, és a fürdőszoba felé rohant. Nem törődött a nappaliban ücsörgő fiúk ijedt pillantásaival. Végigviharzott a folyosón, egyenesen a mosdóig. Kicsapta az ajtót.
-Hyung! - kiáltott fel ijedten Chen a zuhanykabinban állva. - Éppen fürdök.
-Nem érdekelsz Jong Dae-yah! - Azzal lehúzta a nadrágját, lekapta a felsőjét.
-Hyung! Mit csinálsz?
-Szállj ki. Már eleget tisztogattad magad.
-De hyung! - A zuhanykabin ajtaja kinyílt. Luhan elkapta Chen kezét, és kirántotta a víz alól. Levette a boxerét, majd belépett a kabinba.
Chen elképedve figyelte Luhant. Ez már az a Luhan volt, akit ismert, nem az a beteges, fehér szellem, aki mostanában járt-kelt a lakásban. Elmosolyodot, majd egy törölközőt tekert a derekára.
-Hyung, beszállhatok? - kérdezte vigyorogva a fiút.
-Arra ott van Tao, Jong Dae-yah.
Chen vigyorogva mosta meg az arcát, majd magára hagyta Luhant a fürdőszobában. Nedves papucsában kislattyogott a nappaliba, majd hatalmas mosollyal az arcán a fiúkra pillantott.
-Van egy jó hírem. Luhan hyung visszatért közénk - mondta nekik.
-Mi történt?
-Arról fogalmam sincs, de kirángatott a víz alól, miközben fürődtem - mesélte kuncogva. - Ott álltam egyszál semmiben, ő meg beszállt a helyemre.
A fiúk elképedve hallgatták Chen szavait. Értetlenül néztek össze. Fogalmuk sem volt, mi hozhatott ekkora változás a fiú életében.
-Amikor én beszéltem vele, akkor még nem akart Koreába repülni - motyogta Lay elgondolkodva.
-És utána sem lett sokkal jobb kedve - folytatta Tao.
-Valamelyikőtök mondott neki valamit? - kérdezte Kris.
-Nem - felelték egyszerre a fiúk.
-Azt hiszem, ebben a K-s fiúk keze van - mosolyodott el megkönnyebbülten Xiumin.
-Beszélek Suho hyung-gal! - ugrott fel Tao lelkesen, hogy újabb indokot talált, amiért beszélhet a fiúval.
-Újabb kifogás, hogy beszélhess anyucival? - vigyorodott el Chen.
-Hyuuung! - csapott a fiú karjára Tao. - Ne hívd anyucinak. Idegesítő. Van nekem saját gyönyörűszép anyukám. - Visszaült a helyére, és karba tett kézzel, durcás arccal vizslatta a zokniját.
-Szerintem mindegy, hogy mi hozta vissza a mi Luhan hyung-unkat. A lényeg, hogy visszajött - mondta mosolyogva Lay.
-Igaz - bólintott Xiumin is megkönnyebbülve. - Hagyjuk ezt a nyomozgatást. Inkább örüljünk, hogy már nem kell aggódnunk miatta.
