Minden olyan gyorsan zajlott le. Az egyik pillanatban még mindenki boldog volt, a következőben könnyes szemek, összeszorított fogak, merev testek vették körbe őket. Az M-es fiúk bármennyire nem szerették volna, mégis kikísérték őket a többiek a repülőtérre. Mindenki próbálta tartani magát, nem sírni, erősnek lenni. Még Tao is egész sokáig kibírta. Azonban ahogy átölelte Suho-t, hogy elbúcsúzzon tőle, a testéből kiszállt minden erő. Rongybabaként dőlt a fiúra. A könnyek patakként folytak végig az arcán. A torkából keserves, zokogó hang tört fel. Nem akart elválni újra. Egyszerűen csak maradni akart. Maradni…
Tao kitörésére mindenki másképp reagált. Néhányan ijedten figyelték a jelenetet, mások vigasztalóan léptek felé, de legtöbbjük elfordult a vizslató szemek elől. Kai is így tett. Arrébb sétált, és leült egy műanyag székre. A fejét az ölébe hajtotta. Nem akart itt lenni. El akart tűnni… Nem akarta elengedni Luhant, és vele együtt a barátságukat is. Nem akarta… utálta az egészet… mindenkit és mindent. Egy forró könnycsepp csordult végig az arcán. Ezt is gyűlölte. Nem akart sírni… Összeszorította az öklét, megpróbált erőt venni magán, és visszamenni a többiekhez. Ez azonban lehetetlennek tűnt akkor. Minél jobban el akarta állítani a könnyeit, azok annál makacsabbul folytak. El akart búcsúzni a fiúktól, de nem így… Nem gyengén, vörös szemekkel…
-Hol van Jong In-ah? – kérdezte Luhan Se Hun-tól körbefuttatva a tekintetét a kis csapaton.
-Az előbb még itt volt – kezdte a környéket fürkészni a maknae is.
-Mennünk kell. Hamarosan felszáll a gép. És nem tudtam elbúcsúzni tőle…
-Han-ah! – hallotta a háta mögül Xiumin hangját Luhan. – Gyere!
Luhan még gyorsan körbenézett a zsúfolt repülőtéren, de sehol sem látta Kai-t. Nem akart így elmenni. Egyáltalán nem is akart elmenni. Nem akart… annyira de annyira nem akart…
Mégis… felsóhajtott, és megpróbált kifújni minden rossz érzést magából… sikertelenül. Abban a pillanatban úgy gondolta, soha nem lesz már jobban. Minden megmarad, az az üresség és a nyomás a szívében. Azonban erőt vett magán, és elindult…
Kai finom érintést érzett a hátán. Meglepetten kapta fel a fejét. Az arca kipirosodott, nedvesen csillogott a könnyektől. Ijedten pillantott fel az előtte álló Baek Hyun-ra. Gyorsan megtörölgette magát, de hiába, Baek Hyun mindent látott…
-Jól vagy? – kérdezte tőle aggodalmas arckifejezéssel.
Kai csak bólintott. Határozatlanul, szomorúan, de bólintott. – Elmentek? – kérdezte elhaló hangon.
-Igen.
Kai ajkai remegni kezdtek. Összeszorította őket, majd lehajtotta a fejét. Elmentek… és ő el sem tudott búcsúzni. A szívében még erősebb fájdalom jelentkezett. Mintha valaki a markába vette volna, és kifacsarta volna. A tüdejéből sípolva áramlott ki a levegő. A szemeiből újabb könnyek csordultak ki. Érezte, ahogy Baek Hyun leül mellé, majd átkarolja a hátát. Ez jól esett neki. A fejét a fiú vállára hajtotta. A sírása lassan lecsillapodott. Mikor már csak hüppögött, Baek Hyun felhúzta a kezénél fogva.
-Gyere – mondta neki. – A többiek már várnak ránk az autóban.
Kisétáltak a kocsihoz. Beültek. Csönd volt. Szomorú csönd. Elsuhant mellettük a táj. Kiszálltak. Bementek a házba. Ettek. Fürödtek. Aludtak. Felkeltek. Dolgoztak. Aludtak. És újra elölről. A napok egyformának tűntek Kai-nak. Minden ugyanolyan volt Luhan nélkül. Egyhangú, kopár, szomorú, unalmas, sivár…
Eközben Kínában Luhan is hasonlóan érzett. Olyan volt, mintha nem lenne teljes… Folyton Kai járt a fejében. Képtelen volt nem gondolni rá, és emiatt csak jobban hiányzott neki. Napról napra jobban és jobban. Egyre nehezebbnek tűnt az élet.
-Hogy vagy? – kérdezte Luhantól Se Hun. A számítógépe képernyőjére nézett. A fiú nem festett valami jól. A szeme alatt karikák voltak. A bőre sápadtabbnak tűnt, az arca vékonyabbnak.
-Megvagyok – mondta rekedtes hangon a fiú. A kezét a szája elé téve köhögni kezdett. Görcsös, mélyről törő köhögés volt.
-Beteg vagy? – kérdezte ijedten Se Hun.
-Semmi komoly. Már látott doki.
-A többiekkel mi van? – érdeklődött tovább a maknae. Próbálta figyelmen kívül hagyni Luhan aggasztó köhögését.
-Jól vannak. Tao-nak nagyon hiányzik Suho.
-És neked Kai?
-Hagyjuk Kai-t. Amióta eljöttünk, nem is próbálta felvenni velem a kapcsolatot. Még csak el sem köszönt a reptéren – mondta bánatosan. Valahogy még fehérebbnek és soványabbnak tűnt, ahogy meghallotta a fiú nevét.
-Hiányzol neki.
-Ja, látom – horkant fel kedvetlenül Luhan. – Ne beszéljünk róla. Csak elrontja a kedvem.
-Ennél jobban? Hyung, úgy nézel ki, mint egy élőhalott. Miatta vagy ilyen?
-Most mennem kell, Se Hunie – kezdett el mocorogni a székben az idősebb.
-Hyung, ne menekülj már el!
-Szia – azzal a kapcsolat megszakadt. Se Hun mérgesen dőlt hátra a székében. Nem tudta, mit kéne tennie. Látta, milyen állapotban van Luhan… Nem hagyhatta, hogy ez továbbra is így folyjon. Felállt, hogy kimenjen a többi fiúhoz a nappaliba, mikor a folyosón belefutott Kai-ba. A fiú kezében egy tál gabonapehely volt. Az a gabonapehely, amit régen annyira utált, és Luhan minden reggel hatalmas tányérnyival falt be belőle. Az a gabonapehely, amit az M-es fiúk elutazása óta ő is előszeretettel tömött magába. Az arcán ott volt a szenvedés minden egyes falat közben, de megette. Soha nem hagyott egy falatot sem. Ette megállás nélkül. És közben valószínűleg sírt. Nem a szemeivel… a szívével.
-Bocs – motyogta Kai halkan, majd kikerülve a fiút bement a szobájába.
Se Hun hosszú ideig nézte a fiú hálójának ajtaját. Nem tudott dűlőre jutni, bemenjen-e vagy sem. Végül a nem mellett döntött. Mi értelme lenne ezredszerre beszélni vele? Úgysem fog az ezeregyediktől észhez térni…
A nappaliba csoszogott, ahol Baek Hyun üldögélt. Az ölében egy tál pop corn volt, mellette szénsavas üdítő. A szemeit mereven a tévére szegezte. Izgatott testtartásban, kicsit előredőlve a felsőtestével figyelte az eseményeket a tévében.
Se Hun leült mellé. Érkeztére a fiú egy pillanatra ránézett, majd újra visszakapta a pillantását a tévére. Addig egy szót sem szólt hozzá, míg vége nem lett a filmnek. Csak azután fordult felé.
-Mi a helyzet? – kérdezte tőle nagyot kortyolva az üdítőjéből. – Rosszul nézel ki.
-Kösz – vigyorodott el Se Hun. – Most beszéltem Luhan hyung-gal.
-Mi van vele? Jól van?
-Bejönnél a szobámba? Valamit muszáj elmondanom.
Baek Hyun bólintott. Bevonultak Se Hun szobájába, leültek az egyik ágyra. Az idősebb feszülten nézett a maknae-ra.
-Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek – kezdte a fiú.
-Ígérem.
-Tehát… Luhan hyung… Ez az ő titka. Szeretnék segíteni neki, de egyedül képtelen vagyok. Olyan nehéz… Nem tudok egyedül megbirkózni vele…
-Mi az, Se Hunie?
-Egyszer már mondtam neked, hogy Luhan hyung és Kai együtt vannak, ugye?
-Ühm – bólintott Baek Hyun elkerekedett szemekkel.
-Hát… az nem volt igaz, de… valami igaz belőle… Luhan hyung meleg. És szereti Kai-t. És… azt hiszem ez kölcsönös…
-Hogy?! Ne – suttogta elképedve Baek Hyun.
-De… Azt hiszem, szeretik egymást… De nem mernek lépni a másik felé. És… igazából ebbe nem akarok belefolyni, mert nem az én dolgom. Meg amúgy sem vagyok biztos a dologban… Ez csak egy megérzés.
-Ne is avatkozz bele. Ez komoly dolog. Ha a többiek megtudják… akkor tudod, mi lesz.
-Kiutálják őket.
-Valami olyasmi – bólintott elfehéredve Baek Hyun. – De akkor mit akarsz tenni?
-Csak segíteni nekik egy picit. Mindketten szenvednek. Láttad mostanában, hogy néz ki Kai?
-Szarul – foglalta össze tömören az idősebbik.
-Eléggé… Ez azért van, mert amióta Luhan hyung elment, nem beszéltek.
-Igen, tudom. Kai nagyon hajthatatlan. Azt mondja, Luhan hyung biztos haragszik rá, amiért nem búcsúzott el tőle, és ezért nincs pofája felvenni vele a kapcsolatot – mesélte a tapasztalatait Baek Hyun. – Hiába mondtam neki, hogy ez nem így van…
-Akkor is rá kell vennünk őket, hogy beszéljenek…
-Se Hunie… majd ezt ők megoldják… Én nem akarok belefolyni az ő szere… - ahogy Baek Hyun megpróbálta kimondani azt a szót, megbicsaklott a nyelve. Másodszorra már nem volt olyan megdöbbentő neki a hír, de még így is hihetetlennek tűnt. Megpróbált összeszedetten viselkedni, de nehéz volt neki. – az ő személyes ügyeikbe – fejezte be a mondatot. – Szerintem maradjunk ki mindketten ebből. Az lesz nekik is és nekünk is a legjobb.
-Gondolod, hogy egyedül túl lesznek ezen? – kérdezte aggodalmas arckifejezéssel Se Hun.
-Biztos vagyok benne.
