-Akkor azt hiszem, tetszel nekem – mondta Luhan. Ahogy a szavak elhagyták a torkát, meglepő megkönnyebbülés járta át a testét. Az arcáról leolvadt a merev kifejezés. Abban a pillanatban tudta, annál jobb dolgot nem is tehetett volna, mint, hogy elmondja Kai-nak az igazat. A fiú arcára nézve nem ugyanazt a reakciót látta, mint legutóbb. A szemeiből áradt a meglepettség. A pupillái nagyra tágultak, csokoládébarna írisze lágyan fénylett az éjszakai világításban. Próbált úgy tenni, minta nem sokkolta volna a hír. A száját összeszorította, amitől egy durcás kisfiúnak tűnt. A kezeit szétfeszítette a térdén.
-Hyung… én… - kereste a szavakat. Az ajkai megállás nélkül mozogtak, de hang nem jött ki a torkán. Nagyokat pislogott, de közben le sem vette a tekintetét Luhan megkönnyebbült arckifejezéséről. – Nem tudom, mit kellene most mondanom – suttogta végül. – Nagyon megleptél és… nem tudom, hogy most mit kéne tennem.
-Semmit. Nem kell semmit sem tenned vagy mondanod. Csak szerettem volna, ha tudod. Nem bírtam már magamban tartani ezt. Ki kellett adnom magamból.
-És… most jobb? – kérdezte félénken Kai.
-Ühm – bólintott Luhan. – El sem tudod képzelni, mennyivel lett könnyebb a szívem.
-Akkor… gondolom… - Kai fáradtan felsóhajtott. – Azt hiszem, örülök, hogy elmondtad.
Egymásra néztek. A tekintetükben valami olyan fény jelent meg, ami eddig még soha. Ott volt benne a bizalom, az egymásra utaltság, a szeretet. Egy szóval a barátság tündöklő ragyogása.
Luhan elmosolyodott. Beletúrt a játékoktól kócos hajába.
-Önzőség lenne kérnem, hogy hadd öleljelek meg? – kérdezte halkan.
Kai arcáról eltűnt minden eddigi kétség. Széles mosolyra húzódtak ajkai. Egy gyors mozdulattal közelebb csúszott a padon Luhanhoz, és magához szorította a fiút.
-Minden oké, hyung – mondta magabiztos hangon.
-Köszönöm, Jong In-ah – suttogta a fiatalabbik hajába meghatódottan.
-Barátok vagyunk – válaszolta Kai, és ez meg is magyarázott mindent.
Eltávolodtak egymástól. Csöndben ültek, nem volt szükség további szavakra. Megvárták, míg az óriáskerék újra körbeér, majd kiszálltak. Luhan az órájára pillantott. 8:15.
-Késésben vagyunk – kiáltotta. – Meg fognak ölni a menedzser hyung-ok!
-Merre kell menni? – kérdezte Kai ijedten. Körbe forogva próbálta belőni magának az irányt, de a sötét és a sok színes fény miatt minden egyformának tűnt.
Luhan is pördült egyet, majd meglátva a távolban a szabadesést imitáló játék magas tornyát, rájött merre kell menniük. Elkapta a még mindig álmodozó Kai csuklóját.
-Arra – mutatott a megfelelő irányba. Elkezdett futni, maga után ráncigálva a fiatalabbikat. Néhány sarkon rövid időre megtorpantak, de Luhan végül mindig megtalálta a megfelelő utat.
-Várj, várj! – kiáltozott kétségbeesetten Kai egy idő után. – A cipőfűzőm! Ki van kötődve! El fogok esni!
-Erre most nincs idő – húzta tovább maga után Luhan. – Így is le leszünk szídva.
Kai a száját húzva ugyan, de engedelmeskedett, és megpróbált nem elesni futás közben. Ez egy ideig ment is neki, azonban egy figyelmetlen pillanatában rálépett a lógó cipőfűzőre, és hasra vágódott. Nagy puffanással ért földet, magával rántva Luhant is. Az idősebbik a fenekére érkezett. Ijedten pillantott hátra Kai-ra, aki kiterülve hevert a földön. Azonnal rázogatni kezdte, mire a fiú mérges tekintettel felpillantott. Nagy nehezen feltápászkodott, majd a térdét kezdte vizsgálni. Új, divatos farmerjén egy szakadás éktelenkedett. Alatta a bőr véres volt.
-Látod?! Mondtam! – bosszankodott. – Ez egy új gatya volt!
-Nagyon megütötted magad? – kérdezte aggódó tekintettel Luhan.
-A nadrágom jobban zavar, mint a lábam – sóhajtott fel.
-Akkor kösd be a cipőfűződet és siessünk.
Miután Kai fájdalmas arckifejezéssel leguggolt, és rendbe hozta magát, újra futni kezdtek. Ez alkalommal azonban már csak lassabban ment nekik. Kai nem mondta ugyan, de látszott, hogy nehezére esik kontrollálni az arckifejezését, és szedni a lábát. Végül mégis megérkeztek. Már mindenki ott volt, csak rájuk vártak. A két menedzser morcos arckifejezéssel meredt rájuk. Nem mondtak semmit, ami még ijesztőbb volt. Megvárták, míg beszállnak az autókba, majd elindultak. Helyük csak külön volt. Luhan Se Hun-nal került egy kocsiba. A fiú meglepően szótlan volt vele. Nem beszélt hozzá, rá sem nézett. Ez nyugtalanította egy kicsit, de jobban foglalkoztatta Kai és a sérülése. Bűntudatosan gondolt vissza arra, mit mondott neki. Miért kellett annyira rohanniuk? Miért nem engedte, hogy bekösse a cipőjét? Már úgyis késésben voltak…
Az út hazafelé sokkal gyorsabban eltelt, mint odafelé. Némelyik fiú elszunyókált az autóban. Mások arcán boldog mosoly ült még mindig. Ahogy a kocsi leparkolt, lassacskán feleszméltek, elkezdtek kifelé szállingózni. Luhan látta, ahogy Kai kiszállt az autóból. A fiú arca eltorzult a fájdalomtól. Luhan szíve összeszorult a látványtól. Kris-hez fordult, aki pont mellette ácsorgott, ki tudja, mire várva.
-Megtennél nekem valamit? – kérdezte tőle.
-Az attól függ – morgott a fiú, ahogy szokott.
-Elkérnéd nekem az elsősegélydobozt a recepcióról?
-Te nem tudod? – sóhajtott fel fáradtan Kris.
-Tudod… az angol még nem megy annyira… - motyogta Luhan szégyenlősen.
-Ja, jó. Mindjárt, csak megvárom Tao-t – mondta, azzal a háta mögött lévő autó felé fordult. – Mi van már Tao-yah? Mit szórakozol? Jössz vagy nem?
-Máris megyek, várj meg, hyung! – kiáltott vissza a fiú. Hamarosan meg is jelent az arca, majd magas termete. Kris-hez futott, mire az idősebb arcán is felolvadt a rideg kifejezés, és elmosolyodott. – Gyere! – intett neki a fejével. Tao vigyorogva sietett utána. Nagy hévvel mesélt valamiről Kris-nek, mire az idősebb fiú jókedvűen nevetgélt. Nem sokkal később az előtérben találkoztak, ahol Luhan átvette az elsősegély dobozt.
-Kösz – mosolygott Kris-re, majd a lifthez sietett. Azonnal Baek Hyun és Kai szobájába ment, ahol csak Kai volt jelen. Luhan megjelenésére az ajtóhoz kapta a fejét.
-Szia – mosolygott rá.
-Hogy van a lábad? – vágott a dolog közepébe aggódó kifejezéssel Luhan.
-Inkább a nadrágom miatt aggódj. Tönkrement – morgolódott csintalan mosolyogva.
-Mutasd magad! – Az idősebb odalépett hozzá. Felhajtotta Kai melegítőnadrágját, hogy megnézze a sebet. – Ez elég csúnya – húzta el a száját fintorogva.
-Semmiség – legyintett Kai.
-Lefertőtlenítem, aztán bekötöm.
-Nem kell – rántotta arrább a lábát, mire az arca eltorzult a fájdalomtól. Felszisszenve ejtette a földre. A sarka nagyot koppant a padlón.
-Na, ne ellenkezz! – intette rendre a fiatalabbat Luhan. – Mutasd magad!
Kai nem szólt többet semmit. Engedte, hogy Luhan egy gézre fertőtlenítőt tegyen, majd kitisztogassa a csúnya sebet. Megpróbálta hang nélkül tűrni a fájdalmat, de néha kicsúszott a száján egy-egy sziszegés. Végül egy új, tiszta géz került a sebre, amit a bőréhez ragasztott.
-Milyen? Jobb? – kérdezte Kai-t.
-Ühm – bólintott a fiú. – Kösz, hyung.
-Miattam sérültél meg, ez a minimum. Most aludj. Fárasztó napunk volt.
-Oké. Jó éjszakát, hyung. Aludj jól!
Luhan visszasétált a saját szobájába. Arra azonban nem számított, hogy a szobája, nem lesz többé a szobája. Az ágyán Baek Hun feküdt. A fiú kiskutya módon szunyókált. Nyugodtan szuszogott. A kezében még ott volt a telefonja. Se Hun a saját ágyában fekve aludta az igazak álmát. Luhannak nem volt szíve felébreszteni őket. Visszasétált Kai-hoz.
-Aludhatok nálad ma éjszaka? – kérdezte a fiút.
