Chan Yeol élettelen tekintettel lépett be az EXO-otthonba. Erőtlen testtartással vágott keresztül a nappalin, egy pillantással sem illetve a többi fiút. Halkan köszönt nekik, majd továbbment a szobája felé. Leroskadt az ágyára. Szeretett volna egyedül lenni egy kicsit, és a szomorúság tengerébe süppedni. A szoba ajtaja azonban ekkor kinyílt, és Baek Hyun mosolygós arca jelent meg. Chan Yeol elfordította róla a tekintetét. Ledőlt az ágyára a hátát odafordítva a fiúnak. Nem sokára azonban érezte, ahogy besüpped az ágy matraca Baek Hyun súlya alatt, majd egy lágy érintést a vállán. Nem akarta érezni a fiú szánalmát, sem a vigaszát. Csak egyedül akart végre maradni, és gondolkodni. Gondolkodni, mit csinált rosszul…
-Jól vagy? – kérdezte halkan Baek Hyun. A hangja tele volt megértéssel, és sajnálattal. Chan Yeol úgy érezte, megrepedt a szíve. A hasára fordult, eltakarva égő arcát. A szemeit csípni kezdték a könnyek. Nem akart sírni.
-Ennyire nem lehetett rossz – próbálta Baek Hyun vigasztalni erőtlenül.
Chan Yeol azonban erre sem mutatott túl sok reakciót. Ugyanúgy mozdulatlanul takargatta magát. A háta ritmusosan mozgott, ahogy megpróbálta egyenletesen venni a levegőt.
-Mi történt? – faggatta tovább az idősebbik.
Chan Yeol csak megrázta a fejét. Miért érdekli a másikat annyira, mi történt vele? Nem mindegy?! Csak hagyják magára egy picit. Utána összeszedi magát, és újra Happy Virus lesz, csak hadd legyen egy kicsit szomorú.
-Ülj már fel, te szerencsétlen! – rángatta meg a kezét Baek Hyun. – Mi van veled?! Tényleg így akarsz viselkedni?!
Chan Yeol meglepetten kapta fel a fejét. Elveszett tekintettel meredt a fiúra, aki mérgesen rángatta ülő helyzetbe.
-Mit csinálsz? – rántotta ki a karját a másik szorításából Chan Yeol.
-Te mit csinálsz? Azért, mert nem jött össze egy randi, máris depresszióba akarsz esni?!
Chan Yeol felugrott az ágyról. Baek Hyun elé állva nézett le rá. A szemei szinte lángoltak.
-Én nem lehetek szomorú?! Mindig mosolyognom kell?! Egyszer nem gyengülhetek el, és adhatom fel azt a gyökér vigyorgást?!
Baek Hyun elkerekedett szemekkel pillantott a fölé magasodó fiúra. Ő is felállt, bár még így is fel kellett emelnie a tekintetét a másikra.
-Igen, mindig mosolyognod kell!
-Hogy mosolyogjak, hogyha ez a rohadt ruha sem segített?! – kiáltott fel a fiú, és azzal a mozdulattal lekapta magáról a pólót, és a földre vetette. Elérzékenyült pillantással meredt a felsőjére. Mintha összerogytak volna a lábai, leguggolt. Megragadta a pólóját. Görcsösen szorította. – Hogy mosolyogjak most?
-Ahogy mindig szoktad. Te vagy a Happy Virus. Azt mondtad, akkor is vigyorogni fogsz, hogyha összeomlik körülötted a világ. Hová lett az a Park Chan Yeol?
-Most ez még nem megy, Baconie… Még időre van szükségem… Csak egy kicsit hagyjatok magamra, jó? Mikor kimegyek ebből a szobából, újra a Happy Virus Yeol leszek, csak… csak most hadd legyek egyedül egy picit…
-Nem szeretnéd elmondani, mi történt?
-Semmi – vonta meg a vállát. – Csak közölte velem, hogy nem érdeklem, mint férfi… Azt mondta… azt mondta, hogy… - Felsóhajtott majd újra megvonta a vállát. – Azt mondta, nem tudna szeretni.
-Nagyon sajnálom.
-Én is…
Baek Hyun a fiú kezéért nyúlt, és felhúzta. Leültek az egyik ágyra.
-Mihez fogsz most kezdeni? – kérdezte óvatosan Chan Yeol-t.
-Mosolygok. Mosolyogni fogok, mint egy hülye.
-Jól leszel?
-Igen – bólintott a fiú, és fáradtan elhúzta a száját. – Látod? Megy.
-Szeretnéd, ha kimennék? - Chan Yeol halványan bólintott. – Szólj, ha szeretnél valakivel beszélgetni vagy szükséged van valamire.
-Kösz, Baek Hyun-ah.
Baek Hyun távozása után egy órával kinyílt Chan Yeol hálószobájának ajtaja. A fiú vigyorogva lépett ki rajta. Nagy léptekkel ment a nappali felé. Lehuppant a kanapéra D.O mellé.
-Mit néztek? – kérdezte a tőle már megszokott mosolygós hangján.
-Running Man-t. Sulli-yah van benne.
Chan Yeol jókedvűen bólintott. A kanapé másik végéből Baek Hyun aggódva figyelte a fiú minden mozdulatát, de olyan volt, mintha mi sem történt volna néhány órája. Újra ő volt a Happy Virus, sehol sem látta benne azt a Chan Yeol-t, aki az előbb még könnyes szemekkel meredt rá. Szerette volna megkérdezni tőle, jól van-e, de nem akarta felemlegetni a bánatát. Inkább csak csöndben ült a tévé felé fordulva.
