-Mit leskelődsz kölyök? – Se Hun összerezzenve fordult hátra az ismerős hang hallatán a fülében. – Mi olyan érdekes? – Tao követte a fiatalabbik pillantását az ajtó mögül.
-Ne hívj kölyöknek! – szólt rá komolyan Se Hun. – Utálom.
-De kölyök vagy, hogy hívhatnálak máskülönben?
-A nevemen. Oh Se Hun, tudod…
-Ühm… - Tao elgondolkodva rázta meg a fejét. – Maradok a kölyöknél.
Se Hun a szemét forgatva indult el a nappali felé, előbbi kémkedésének tárgyaihoz, Kai-hoz és Luhanhoz. A két fiú a kanapén ült, a kezükben néhány kártyalap volt. Annyira belemerültek a játékba, hogy szinte észre sem vették a maknae érkeztét.
Se Hun bosszankodva ölelte át hátulról Luhan hátát, és kíváncsiságot tettetve kezdte el szemlélni a lapjait.
-Mi az, Se Hunie? – kérdezte mosolyogva az idősebbik. – Unatkozol?
-Ühm – bólintott a fiú. – Mit játszotok?
-Nem rég vettem. Tök izgi. Akarsz vele játszani? – pillantott rá Kai kedvesen.
-Nem, játsszatok csak… Nem tanulok olyan könnyen.
-Ahogy gondolod – vont vállat Luhan, ezzel lelökve Se Hun ölelő karjait magáról.
A fiú a kanapé sarkába kucorodott. Úgy tett, mintha nem figyelne, lehunyta a szemeit. Eközben azonban a füleit hegyezve várta, hogy valami egyértelműt tegyen a pár, amivel fényt deríthet arra, mi olyan fura köztük. Erre ugyanis még mindig nem tudott rájönni...
Azonban a két fiú szinte szó nélkül játszott. A maknae csak a lapok hangját hallotta, és néhány jókedvű kacajt vagy átkozódó sóhajt. Végül inkább felállt, és elhagyta a nappalit. Semmi nem-normális nem történt, és ez bosszantotta. Elindult a hálószobájuk felé, mikor újra beleütközött Tao-ba.
-Mi az, kölyök? Nagyon kedvetlennek tűnsz – kezdte piszkálni újra a fiú.
-Hagyj már, Tao. Nincs kedvem most a basztatásodhoz…
-Nem, most komolyan, mi bajod van?
Se Hun csak megvonta a vállát, és egy intéssel beterelte a másik maknae-t a szobájába. Leültek az ágyra. Tao komoly arckifejezést próbált felvenni, miközben a térdére könyökölve figyelt Se Hun-ra.
-Na mi van?
-Lehet, hogy most hülyének fogsz nézni, de…
-Nem ez lenne az első alkalom, hogy hülyének nézlek – vágott a szavába Tao.
-Tehát! – kezdte újra Se Hun mérgesen. – Úgy érzem, van valami fura Luhan hyung és Kai közt.
-Mi az, hogy fura?
-Nem tudom. Csak egy megérzés. Valami nem stimmel köztük.
-De mi?
-Mondom, hogy nem tudom! Ezt akarom kideríteni, de ha figyelem őket, sosem csinálnak semmi gyanúsat…
-Mit kellene tenniük?
-Hát… nem tudom igazából. Csak olyan fura az egész légkör körülöttük. Mintha… Áhh, semmi – vigyorodott el Se Hun kínosan. – Felejtsd el! Biztos csak bebeszéltem magamnak…
-Mintha mi, kölyök?
-Mondtam már, hogy ne hívj kölyöknek! Olyan idegesítő…
-Nem hívlak, ha elmondod, mi gyanús – ajánlotta az alkut Tao.
Se Hun felsóhajtott, majd kinyögte azt az egy mondatot.
-Olyan, mintha lenne köztük valami…
-Micsoda?! Hát te beteg vagy, kölyök, komolyan…
-Mondtam, hogy hülyeségnek tűnik.
-Nem annak tűnik, hanem az is. Ne gondold azt, hogy egy yaoi-ban vagyunk. Ez a valóság, kölyök!
-Jó emberrel beszélem meg ezt én is – morgott dühösen Se Hun.
-Mi? Ezt hogy érted?
-Hát nem tudom, ki az, aki mindig valamelyik csapattársával fürdik… Neked nem fura, ami köztük van, de a normálisabbjának, akik még nem osztoztak veled a fürdőn, mint mondjuk én, igenis fura az, ami köztük van.
-Ez hülyeség, Se Hunie. Jobb lenne, hogyha ezt nem terjesztenéd el a lakásban, mert ha visszajut valamelyikük fülébe, megölnek. És meg is érteném őket… - mondta halálosan komoly arckifejezéssel Tao. Felállt, majd elhagyta a hálószobát.
