– Felébredt! - kiáltotta még futtában. – De valami rossz történik. Fájdalmai vannak!
A nővér ugyan nem értette, mit mond, de azt nagyon is, hogy valami történt Luhannal. Megnyomott egy gombot a falra szerelt kijelzőn, majd Luhan kórterme felé kezdett futni. Kai ledöbbenve, sokkos állapotban maradt ott. Egyhelyben állt, míg egy mellette elviharzó orvos ki nem zökkentette ebből az állapotból. Akkor egy kicsit magához tért. Bizonytalan lépéseket tett a kórterem felé. Az ajtó zárva volt. Nem hallott semmilyen zajt. Csöndes volt minden. És ez megrémisztette. Úgy érezte, mintha véget ért volna minden. Mintha… megszűnt volna létezni minden és mindenki. Egyedül ö maradt életben. És… ettől végigfutott rajta a kellemetlen hideg. Remegő testtel rogyott le az egyik székre. Az idő úgy tűnt nem telik. Hangos szívdobbanásai közt mintha percek teltek volna el. Semmi sem történt. A világ ijesztően mozdulatlannak tűnt. Végül valami mégis kirántotta Kait ebből az ijesztő végtelenségből. Luhan kórtermének ajtaja kinyílt, és az orvos nyugodt arckifejezéssel ment felé. Kai még soha nem látta. Felállt, és rémült szemeivel rápillantott a férfira.
– Minden rendben van - mondta neki szinte tökéletesen koreaiul. – Ez a roham gyakori azoknál, akik felébrednek a kómából.
– Jól van? - kérdezte remegő hangon Kai.
– Adtunk neki fájdalomcsillapítót, most már nincsenek fájdalmai.
– Ébren van?
– Igen. Úgy tűnik, erős szervezete van, és hamar rendbe fog jönni.
– Bemehetek hozzá?
– Igen, menjen. De ne fárassza ki nagyon! Még gyenge.
– Rendben. Köszönöm, doktor úr! – Kai arcán mosoly terjedt szét, miközben végignézte ahogy az orvos és a nővér végigsétál a folyosón, majd eltűnik a szeme elöl. Mielőtt azonban bement volna Luhanhoz, kivette a zsebéből a mobilját. Tárcsázott.
– Igen? - hallotta a vonal túlsó végéről Suho álmos hangját.
– Hyung felébredt!
– Micsoda?! - kiáltott fel a leader.
– Luhan hyung felébredt! Volt egy rohama, de az orvos azt mondta, ez normális ilyenkor. Már beszélt is hozzám. A doki szerint rendben van.
– Luhan felébredt? – ismételte meg a kérdést ledöbbenve Suho.
– Hyung, próbáld összeszedni magad! Luhan hyung felébredt! Szólj a többieknek is!
– Jó, szólok nekik.
– De ne gyertek most be! Az orvos azt mondta, pihennie kell.
– Oké - azzal Suho lerakta. Kai elrakta a telefonját a zsebébe, majd az ajtóhoz lépett. Remegett az izgalomtól. Nagyot sóhajtott, nyelt egyet, és benyitott. A villanyt felkapcsolták, így jól láthatta Luhant. Kicsit sápadtnak tűnt, de amúgy sem a kóma, sem a roham jeleit nem lehetett látni rajta. Ahogy Kai belépett, halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Nagyot pislogott, majd szóra nyitotta a száját.
– Szia – mondta halkan.
– Szia. – Kai közelebb lépett hozzá. Elveszetten állt az ajtó ás az ágy közt.
– Nem jössz közelebb?
Kai bólintott. Leült az ágy melletti székre. Hitetlenkedve nézte Luhan arcát.
– Sajnálom - suttogta Luhan.
– Mit?
– Hogy aggodalmat okoztam neked és a többieknek. A nővér elmondta, hogy egy hónapig voltam kómában.
– Túl vagyunk rajta, hyung, és ez a lényeg. Újra jól vagy.
– Nagyon aggódtál? Lefogytál nagyon.
– Nem fogytam – hazudta Kai. – Csak régen láttál már.
Luhan kezei Kaié felé nyúltak. Finoman hozzá ért, megsimította, majd ujjaikat összekulcsolták.
– A többiek is jól vannak, ugye? – kérdezte aggodalmaskodva Luhan.
– Jól. Aggódtunk érted, de már jól lesz mindenki.
Rövid ideig csendben voltak, majd ismèt Luhan szólalt meg.
– Amikor kómában voltam, sokszor álmodtam veled.
– Velem?
– Igen. Mindig ott voltál előttem, de sosem értelek el. Eltűntél, elfutottál vagy a kezem átment a testeden.
– Most itt vagyok, hyung. Ez a valóság. És itt fogod a kezem.
– Tudom, és el sem tudod képzelni, milyen jó érzés.
– De, pontosan tudom, milyen.
Luhan kihúzta a kezeit Kaiéból. Felnyomta magát az ágyban, egy intéssel magához szólította Kait. A fiú felkelt, és értetlen arccal hajolt oda az idősebbhez.
– Ülj ide - kérte Luhan. Kai letelepedett az ágy legszélére. – De ne így! Ahogy én.
Kai szó nélkül engedelmeskedett. Kibújt a cipőjéből. Feltette a lábát az ágyra, a hátával nekidőlt a fejtámlának. Luhan Kai ölében nyugvó kezeiért nyúlt. Megfogta őket, ujjaikat összekulcsolták.
– Ez még jobb így – mondta Luhan lehunyva a szemeit. Kai bólintott. Átkarolta Luhant, mire a fiú a vállára dőlt.
– Nagyon hiányoztál, hyung - suttogta.
– Mindvégig itt voltam, te kis hülye – nézett fel Luhan. Próbált viccelődni, de nagyon is jól értette, mire gondolt. A fiatalabbik megadóan bólintott. Nem akarta tovább forszírozni a témát. Elmosolyodott látva, milyen közel van hozzá Luhan arca. Még közelebb hajolt hozzá, majd finoman puszit lehelt az orrára. Az idősebb ajkai széles mosolyra húzódtak. Kihúzta a kezét Kaiéból, majd végigsimított az arcán, az állkapocscsontján. Kicsit közelebb csúszott hozzá, majd megcsókolta. Ajkai halványan érintették Kaiét. Finoman ízlelgették egymást.
– Pihenned kell - vált el Kai hirtelen. – Az orvos azt mondta pihenned kell.
– Pihenek.
– Próbálj meg aludni, hyung.
Luhan beleegyezően bólintott. Lecsúszott a párnára magával húzva Kait is. A fiatalabbik mellkasára feküdt és szinte pillanatok múlva el is aludt. Kai még rövid ideig nézte, ahogy a fiú lesütött pillái árnyékot vetnek az arcára. Hallgatta, ahogy halkan veszi a levegőt. Érezte, érezhette a fiút a karjai közt. A teste nem csak élőnek tűnt, hanem az is volt. Lélegzett, mozgott. Ez többet jelentett neki mindennél. Luhan visszatért, és úgy érezte, ő is újra él.
.png)
