.png?s3=1)
Végigcsoszogott a folyosón, fel-alá mászkált, míg ki nem lyukadt Jin Ah kórterménél. Rövid időre megállt az ajtó előtt, majd bekopogtatott. Hamarosan egy erőtlen hangot hallott. Benyitott, de mikor meglátta Jin Aht, nem akart hinni a szemének. Az a lány, aki az ágyban feküdt, nem ugyanaz volt, mint akit megismert. Annyira sovány volt, hogy már csak a csontjai látszódtak. A bőre halovány, szinte áttetsző volt. Alatta látszódtak kékes erei. A szemei fénytelenek voltak, alatta sötét karikák húzódtak. Ahogy meglátta Kait, hófehér ajkait erőtlen, megkönnyebbült mosolyra húzta.
– Hát megvagy? – kérdezte. A hangja remegett, alig lehetett hallani.
– Ühm - bólintott Kai, de a szemeit nem tudta levenni a lányról. Nem akarta elhinni, hogy egy nap alatt ennyire legyengülhetett. Hogy volt képes ennyit romlani az állapota?
– Gyere már be! Vagy ennyire rosszul nézek ki?
– Nem, nem – rázta meg a fejét Kai. Megerőltette magát, és elmosolyodott. Bezárta maga mögött az ajtót, és leült a Jin Ah ágya melletti székre. – Csinos vagy – tette hozzá.
– Te pedig hazudsz. – Jin Ah most nem viccelt. A hangja komoly volt. Az arca - ha lehet - még jobban elsápadt, még kétségbeesettebb lett. – Hol voltál? A többiek aggódtak érted. Még engem is meglátogattak.
– Egy kicsit gondolkodnom kellett. De azt hiszem… rendben leszek. Az orvosok azt mondták, Luhan hyung fel fog ébredni.
– Jó ezt hallani. És azt is jó látni, hogy végre kezdesz a régi énedre hasonlítani. – Jin Ah megpróbálta felnyomni magát az ágyban, de a kezei összecsuklottak a súlya alatt. Szégyenkezve sütötte le a szemeit.
– Segítsek valamit? – kérdezte Kai felugorva a székéről.
– El kell mennem mosdóba – suttogta a lány elpirulva.
– Várj, segítek. – Odalépett hozzá, kitakargatta, majd egy könnyed mozdulattal felkapta az ölébe. Jin Ah arca elsápadt, ahogy megérezte Kai karjait a teste köré fonódni.
– Régen annyit álmodoztam arról, hogy megismerlek, és egyszer így fogsz majd a karjaidban – suttogta.
– És? Olyan, mint képzelted? Vagy csalódást okoztam? – kérdezte mosolyogva Kai, ahogy lassan a kórterem melletti mosdóba vitte a lányt.
– Nem olyan… most… most beteg vagyok. Annyi ember, ápoló cipelt már így ide-oda, amikor nem volt kerekesszék, hogy meg sem tudom számolni a kezemen.
– És én is egy ápolónak tűnök? - Kai megállt a mosdó ajtaja előtt.
– Nem, de… a helyzet ugyanaz.
– Ők azért hordoznak, mert ez a kötelességük. Én azért, mert barátok vagyunk. Mert kedvellek.
– Kösz, Kain-ah – mosolyodott el hálásan Jin Ah. – Bevinnél? Most már kezdem kényelmetlenül érezni magamat.
Kai még néhány órát eltöltött a lánynál, majd átment Luhanhoz. A folyosó üres volt, azt hitte, már mindenki elment, ezért kopogás nélkül nyitott be a kórterembe. Résnyire tárta az ajtót, mikor megütötte valami hang a fülét. Állati, számára eddig ismeretlen hang volt. Belesett a szobába, mikor meglátta a Luhan ágya mellett térdelő Krist. Sírt. Vagyis… zokogott. Kétségbeesett, elkeseredett hangok szakadtak ki a torkán. A háta rázkódott.
– Nem ezt akartam – hallotta Kai Kris rekedt, mély hangját. – Csak rendet akartam teremteni. Azt hittem, nem lesz belőle semmi gond. Nem akartalak veszélybe sodorni. Nem akartalak… – A hangja elcsuklott. A fejét az ágyra ejtette. Már csak mélyről törő zokogását lehetett hallani, ami megtöltötte, rémisztővé tette a kórtermet. Kai remegő testtel zárta be az ajtót. Nem akart még többet hallani ebből. Nekidőlt a falnak, és a szemét lehunyva próbálta összeszedni magát. Bármennyire is titkolni akarta maga előtt, ez elfeledtette vele, mennyire is haragudott Krisre. Megszánta a fiút, és magáénak érezte a fájdalmát. Egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy már a kórteremben van. A teste magától mozgott. Az akarata ellenére. Ott állt és Krist nézte, aki még mindig nem vette észre, hogy bement. A zokogása nem akart enyhülni. Ugyanolyan elveszettnek hangzott. Kai közelebb lépett hozzá, mire Kris is hátrafordult. A könnyei azonnal elapadtak, ahogy megpillantotta a fiút. Felállt, tétován, esetlenül. Nedves arcát gyors mozdulatokkal törölte meg.
– Kai… – kezdte bizonytalanul, remegő hangon. – Beszéljünk, kérlek. – Kai megrázta a fejét. Még egy utolsó pillantást vetett Krisre, hogy megbizonyosodjon, jól cselekszik.
– Sajnálom, hogy megütöttelek – mondta neki.
– Megérdemeltem.
Kai vállat vont.
– Hyung meg fog gyógyulni. Ne siránkozz! Inkább menj haza, és kezdjetek el készülni a sajtótájékoztatóra.
– Te nem jössz?
– Nem. Még valamit el kell intéznem itt.
Kris bólintott, azzal elsétált Kai mellett, ki az ajtón. A fiú Luhanhoz lépett. Kisimította a haját a szeméből. Komolyan nézte.
– Fel kell ébredned, hyung – mondta neki, azzal eltávolodott az ágytól, és a dekorációihoz ment. Elővette a nagy parafatáblát, amit tegnap vett, és felakasztotta az ajtó melletti kis pöcökre. Kivette a táskájából az otthonról hozott képeket, és egyenként, óvatosan kitűzögette őket. A legtetejére egy mondatot rakott ki. "We are one, EXO saranghaja!" Ahogy rápillantott, eszébe jutottak a közös emlékek. Nem csak a Luhannal valók, hanem a bandával is. Hogy mennyi mindent átéltek már együtt. És ez még csak a kezdet… A dolgok valahogy közelebbinek tűntek számára. Mintha egy karnyújtásnyira lenne tőlük Luhan gyógyulása, és a dolgok helyre állása. Annyira valóságosnak tűnt minden, és elkezdett bízni. Hitt abban, hogy újra olyan lehet minden, mint régen. Folytatta a díszítgetést. Az idő úgy haladt, hogy szinte észre sem vette. Mikor végzett, már besötétedett. Semmi kedve nem volt hazamenni. Utazgatni, beszélni a többiekkel. Elővette a telefonját, és pötyögni kezdett rajta. "Nem megyek haza. Bent maradok a kórházban." - írta, azzal elküldte az üzenetet Suhonak. A fiú csak néhány perc múlva válaszolt. Akkor is csak egy okét. Kai letelepedett a Luhan ágya melletti székre. Végigfuttatta a pillantását a szobán. Elégedett volt. Sikerült egészen otthonosra megcsinálnia, így mikor Luhan felébred, nem lesz annyira megrémülve. Sokáig gondolkodott ezen, észre sem vette, mikor aludt el. Az éjszaka közepén ébredt fel fájó, elgémberedett nyakkal. Megdörzsölte a szemeit, majd újra megfogta Luhan kezét. Ekkor valami furcsát érzett. Luhan ujjai ösztönösen összefonódtak az övével. Mozgott. Megmozdult… megmozdult! Az egész testén remegés futott végig. Közel hajolt a fiú arcához. Megtapogatta a szemeit, az orrát, a száját. Az ajkai az érintésre lassan szétnyíltak. Az ujjai ismét megrándultak. A szemhéja furcsa rezgésbe kezdett. Kai hevesen verő szívvel ugrott fel a székből. Finoman rázogatni kezdte Luhan tehetetlen testét. Ekkor azonban olyan történt, amire sosem számított volna. A fiú szemei felnyíltak. Úgy tűnt, semmit sem tud magáról, mintha nem is látott volna, de a szemei nyitva voltak. Megnyalta az ajkait, majd gyorsan pislogni kezdett. Ezután ismét csak előre bámult.
– Hyung – suttogta Kai a fiú szeme előtt kalimpálva. – Hyung?
Luhan reagált a hangra. Finoman oldalra fordította a fejét Kai felé. Hosszú ideig újra csak pislogott, majd szóra nyitotta a száját. A torkán azonban csak valami ijesztő, krákogó hang jött ki. Kai rémülten ugrott fel. Csak ekkor tudatosult benne, mi történt. Az ajtó felé indult, hogy szóljon valakinek, segítséget kérjen, de megérezte a kezén Luhan felé nyúló ujjait. Lepillantott a fiúra, aki úgy látszott, majdnem teljesen észhez tért.
– Hyung… – motyogta Kai. Luhan torkából újabb érthetetlen hörgés szakadt fel. Kai az éjjeliszekrényén lévő kancsóért nyúlt. Öntött a vízből a pohárba, majd azt Luhan ajkaihoz tartva óvatosan megitatta. A fiú lassan kortyolt a hűs vízből.
– Szó-szólok valakinek - dadogta Kai, azzal letette a poharat, és ellépett az ágytól.
– Jong In-ah? – hallotta Luhan rekedtes hangját.
– Én vagyok, hyung – fordult vissza hozzá Kai.
– Hol vagyok? – kérdezte kétségbeesetten ráncolva a homlokát. A szavakat furcsán ejtette ki. Mintha elfelejtett volna beszélni. Ez megijesztette Kait. Azt hitte, minden olyan lesz, mintha csak alvásból ébredne. De láthatólag tévedett. Luhannak nehézséget okozott a beszéd, még a mozgás is. Megpróbált Kai felé nyúlni, de a kezét nehéznek érezte, alig bírta megmozdítani, akkor sem tudta igazán irányítani.
– Hívom az or... – kezdte Kai.
– Mi történt? – krákogta Luhan. Az arca azonban a következő pillanatban eltorzult, fájdalmas hörgés tört fel a torkából. Elkerekedett szemekkel, tág pupillákkal bámult Kaira. Ajkai segítségkérően szétnyíltak, de csak artikulálatlan nyöszörgés jött ki rajta. Kai kétségbeesetten nézte, ahogy a fiú teste vonaglik a fájdalomtól. Nem tudta, mit kéne tennie. Az agya megállt, mintha képtelen lenne gondolkozni. Ijedten nézett körbe a kórteremben, mikor hirtelen újra működni kezdett az agya. Kirohant az ajtón a nővérpulthoz.
