(260414) 74. rész - Hope

Kai a szemei előtt nem látott mást, csak vöröset. Elvakította a düh. Meg akarta bosszulni Luhant, megsebesíteni Krist. Azt akarta, hogy neki is annyira fájjon a seb, amit rajta ejt, mint amennyire neki fáj, hogy elveszítheti Luhant.
Miután elhagyta a lakást a kórházba ment. Először Jin Ah-hoz indult, de útközben valahogy meggondolta magát, és Luhan kórterme előtt kötött ki. Belépett a nyomasztó szobába. A fiú még mindig ugyanolyan tehetetlenül feküdt ott. Leült az ágy mellett lévő székre, mikor az ajtó kinyílt, és egy fehér köpenyes, őszes orvos lépett be. Kaihoz ment, és kínai mondatok tömkelegét zúdította rá.
– Én… nem… nem értem – nyögte ki a már begyakorolt szavakat bizonytalanul Kai. – Koreai vagyok.
Az orvos bólintott, majd az ajtó felé mutatott. Kai nagy sokára megértette, hogy ki kell mennie. Hosszú perceket várt a folyosón. Nem tudta, mi történik ott bent. Jó vagy éppen rossz dolog? Csak annyit látott, hogy néha nővérek, orvosok mennek be, majd ki. Nem tudta, félnie kellene-e vagy sem. Mi volt ez, valami rutinellenőrzés? Vagy beállt valami változás Luhan állapotában? Fogalma sem volt, és ez kétségbe ejtette.
Egy óra múlva kinyílt a kórterem ajtaja, és az összes ember kiszivárgott rajta. Az előbbi orvos odalépett hozzá.
– Rendben van. – Ennyit mondott neki koreaiul. Valószínűleg nem is tudott többet. A fejével az ajtó felé intett, jelezve; Kai bemehet. A fiú kicsit megkönnyebbült. Úgy gondolta, csak egy rutinellenőrzés közepébe csöppent bele, semmi gond nincsen Luhannal. Miután sikerült megnyugtatnia magát, elkezdett a szobában pakolászni. Elővette a tegnap vásárolt holmikat, és kis csoportokba rendezte őket. Amint ezzel is készen lett, nekilátott az igazi munkának. Felmászott az egyik székre, és leszedte a réginek tűnő függönyt. Megpróbálta feltenni azt, amit ő vett – fekete-fehér EXO feliratosat –, de mivel nem volt túl sok tapasztalata ilyen téren, hosszú ideig ágaskodott a széken. A karja és a lába már teljesen elgémberedett, mire végzett. Lemászott, majd messziről is megnézte a munkáját. Az ajtóhoz ment. Halvány mosoly terjedt szét az arcán, ahogy meglátta a kissé ferde függönyt az ablak előtt.
– Bocs, hyung. Nem vagyok valami jó ebben – mondta felkuncogva. Azonban ahogy Luhanra pillantott, leolvadt a mosoly az arcáról. Megpillantotta azt a sápadt arcot, az élettelennek tűnő testet… és ő hozzá beszélt. Most először, amióta ilyen állapotban van. És lehet, hogy már soha nem is fogja hallani a hangját, a válaszát. A szemeibe könnyek szöktek. Megpróbálta visszafogni őket, de ahogy a pillantása a függönyre tévedt, eszébe jutott a felkiáltásuk. "We are one!". Ők 12-en akkor is egyek voltak, hogyha távol voltak egymástól, de… de most mi lesz velük? Mi lesz, ha Luhan nem lesz többet? Mit fognak akkor tenni? Mi lesz vele? Hogy teszi túl rajta magát? Hogy bírja ki nélküle? Hiszen még csak rövid ideje tudhatta magáénak, még ki sem élvezhette, és máris elveszíti? Úgy érezte, mintha valaki kitépett volna belőle egy darabot. Annyira fájt neki, hogy el sem tudta képzelni, ennél rosszabb is lehet valami. Bizonytalan lépést tett az ágy felé, majd elszánta magát, és mellétérdelt. Megfogta Luhan meleg kezét. Olyan volt, mint mindig. Olyan élőnek tűnt… Fogta, szorongatta a fiú kezét, miközben a könnyei megeredtek. Elkeseredett, kétségbeesett hang szakadt fel a torkából. A könnyei megállíthatatlanul csorogtak végig kínoktól eltorzult arcán.
– Hyung – nyögte remegő hangon. – Nem hagyhatsz egyedül, érted!? Nem mehetsz el! Túl kell ezt élned! Muszáj. Élned kell! – Megtörölte könnyes arcét, és az ablakhoz ment. Elhúzta a függönyt, majd letérdelt. A kezét imára kulcsolva, könnyeivel küszködve pillantott fel az égre. – Istenem – kezdte bátortalanul. – Tudom, hogy nem szoktam túl sokat imádkozni, de kérlek… könyörgöm, segíts nekem! Szánj meg, és segíts! – Lehajtotta a fejét, és csak hosszú pillanatok után folytatta a beszédet. – Tudom, hogy áldozat nélkül nincs érdem... ezért kérlek... kerüljek én oda, ahol most Luhan hyung van! Legyek inkább én az ö helyében, és ő felejtsen el. Legyen túl rajtam, ne bánkódjon utánam. – A hangja kétségbeesetten elcsuklott. Remegő kezeit még szorosabban kulcsolta össze. – Én nem tudnám őt elfelejteni, hiába is kérném ezt. És… a tagok… ők se bánkódjanak utánam sokat. A szüleim pedig… gyászoljanak meg rendesen, utána lépjenek túl az elvesztésemen. Tudják, hogy… hogy egy jobb világba kerültem. – A zokogás eluralkodott a testén. Erőtlenül ejtette az ölébe a kezeit. Sírt és csak sírt. Képes lett volna odaadni az életét azért, hogy Luhan újra jól legyen. Azért, hogy ö éljen, meghalt volna. Odaadta volna mindenét…
A gépek hirtelen hangos sípolásba kezdtek. Kai könnyei egy pillanatra elapadtak. Megrémülve nézett hátra Luhan felé. Pillanatok alatt a szoba megtelt nővérekkel, orvosokkal, öt pedig kirakták a kórteremből. A folyosóra lökték anélkül, hogy tudta volna, mi történik. Csak a gépek örült sikítozása maradt meg a fejében.
Egyedül arra tudott gondolni, hogy vége, elveszíti Luhan hyungot. De nem tudott sírni már. Annyira váratlanul érte az éles, őrjítő fájdalom, hogy csak mozdulatlanul ült. Az eltelt percek pillanatoknak tűntek számára. Amikor kijöttek az orvosok, nővérek, feléjük indult. Az egyik ismerős nőhöz lépett, akiről már korábban kiderült, nagyon kicsit tud koreaiul.
– Mi történt? – kérdezte tőle.
– Öhm… fel fog ébredni – mondta akadozva a nő.
– Felébred?! – kiáltott fel hitetlenkedve. A nővér bólintott, de rögtön utána az egyre távolodó kis csapat után sietett. Kai nem akart hinni a fülének. Jól hallotta? Vagy csak a nővér mondott rossz szót? Összezavarodott, és nem értett semmit. Hirtelenjében nem jutott más eszébe, felhívta az első embert, aki eszébe jutott. Suhot. A fiú hamar felvette.
– Hol vagy? – szólt bele a mobilba. Próbált nyugodtnak hangzani, de egyértelmű volt, hogy csupa ideg.
– A kórházban. Be kell jönnötök! Azt hiszem, Luhan hyung fel fog ébredni. – Ahogy ezeket a szavakat kimondta, csak akkor tudatosult benne igazán, mi is történik vele. Az egész teste remegni kezdett. Le kellett ülnie, hogy ne essen össze.
– Mi?! Fel fog ébredni?! Ezt meg honnan veszed?
– Bent voltam nála, és a gépek egyszer csak sípolni kezdtek. Egy csomó orvos jött be, engem meg kiküldtek. Mikor kijöttek odajött hozzám az az ápoló, amelyik kicsit tud koreaiul, és azt mondta, szó szerint, hogy fel fog ébredni.
– Megyünk. – Suho azonnal lenyomta a telefont. Riasztotta a többi fiút, és egy fél óra múlva már a kórház folyosóján is álltak. Kris Luhan orvosával beszélt. Az arca komolynak tűnt. Nem olyan volt, mintha jó híreket kapna. Mikor végeztek, az orvos újra bevonult a kórterembe.
– Mit mondott? – estek neki a többiek a fiúnak, mikor visszasétált hozzájuk.
– Az agyi aktivitása megnőtt. Már-már eléri azt a szintet, amilyen a miénk. Elméletileg bármikor felébredhet.
A fiúk hitetlenkedve nézelődtek a folyosón. Nem akarták elhinni, hogy vége lehet ennek az egésznek. Hogy újra egy egész lehetnek. Luhan rendbe jöhet, minden olyan lehet, mint régen. Annyira távoli emléknek tűnt, hogy már el is felejtették milyen lehet.
– Kai, beszélhetnénk? – lépett Kris a fiúhoz. A hangja halk, bizonytalan volt.
– Nincs miről beszélnünk – fordított hátat neki a fiatalabb. Megpróbált elsétálni a fiú mellett, de a leader elkapta a karját. Nagyot rántva rajta maga elé húzta. – Engedj el - suttogta a fogai közt Kai. A hangja ijesztő volt, a szemében furcsa tűz égett.
– Beszéljük ezt meg – kérlelte Kris. A szorítása enyhült Kai karján.
– Mit akarsz azon megbeszélni, hogy miattad került oda Luhan hyung? – Halkan beszélt, alig lehetett hallani, ami csak még ijesztőbbé tette.
– Kai… kérlek…
– Hagyj békén! Nem bírok rád nézni. Undorodom tőled, és ha a többiek megtudják, ők is így fognak érezni – mondta, azzal kirántotta a kezét Kris gyenge ujjai közül, és elviharzott. Érezte a többi tag pillantását a tarkóján, de nem érdekelte. Lefordult az első lehetőségnél. Minél távolabb kellett kerülnie Kristől. Már csak a nevének gondolatától is elfogta a rosszullét. A harag elfojtotta minden más érzelmét. Bosszút akart állni, de tudta, nem teheti meg. Nem kockáztathatta meg, hogy kitegyék a bandából.