-Se Hunie… nem megy – hajtotta le a fejeit Luhan kétségbeesetten. Érezte, ahogy a szemei megtelnek könnyekkel. Utálta ezt az érzést. Nem akart elgyengülni. Erős akart maradni, és menőn elmondani mindent Se Hunnak, de nem tudta kimondani azokat a szavakat.
-Hyung – a fiú felállt, és bizonytalan léptekkel közeledett hyung-ja felé. – Ha ennyire nehéz, nem kell elmondanod… - lágyan megsimította a hátát.
-Nem – sóhajtott fel Luhan. – Elmondom…
-Biztos?
-Ühm – bólintott a fiú. Felemelte a fejét, és nedves szemekkel nézett fel Se Hunra. – Ülj ide! – megtapogatta a maga melletti helyet a körhintán.
Se Hun nagy nehezen felmászott, elhelyezkedett hosszú végtagjait kényelmesen kinyújtóztatva. Kíváncsian pillantott hyung-jára, aki csak hosszú idő után kezdett beszélni.
-Lehet, hogy ez kiábrándító lesz, de hallgass végig, jó? – Se Hun bólintott. – Amikor kicsi voltam, akkor kezdődött az egész… Olyan dolgok iránt… Olyan… Nem tudom – sóhajtott fel fáradtan. – Még kicsi voltam, amikor rájöttem, hogy nem olyan vagyok, mint a többi fiú… Én… én meleg vagyok.
Luhan nem mert Se Hun arcára pillantani. A szeme sarkából azonban látta, hogy a fiú mozdulatlanul ül tovább. Luhan lassan ráemelte a tekintetét. Se Hun arcáról nem lehetett semmit leolvasni. Egy kőmaszknak tűnt.
-Nem… nem mondasz semmit? – kérdezte remegő hangon a fiút.
Se Hun nagyokat pislogva térítette észhez magát. Bizonytalanul pillantott fel hyung-jára, majd esetlenül elmosolyodott.
-Ez lényegtelen, hyung – mondta tömören.
-Micsoda? – Luhan szemei meglepetten kerekedtek el.
-Nem érdekel, hyung, hogy mi vagy – ismételte meg már magabiztosabban. – Attól még ugyanaz vagy… És ha Kai emiatt távolodott el tőled, akkor hülye…
-Se Hunie… - sóhajtott fel a fiú meghatottan. – Én…
-Ne beszéljünk erről, hyung. Nem változtat semmin, úgyhogy nincs értelme ezen rágódni.
Luhan hálásan bólintott rá. – Együnk valami édességet.
Csendben sétáltak el a közeli éjjel-nappali boltig, ahol vettek egy-egy csomag pokkit. Ahogy hazafelé sétáltak, azt rágcsálták.
-Hyung, tudom, hogy azt mondtam, ne beszéljünk róla, de… mégis… Kai mit mondott?
-Mérges lett. Kiabált velem. Haragudott, amiért csak akkor mondtam el neki.
-Nem is kért azóta bocsánatot? – kérdezte meglepetten Se Hun.
-De, csak… csak lekoptattam.
-Érthető.
-De most már bánom. Jó lenne kibékülni vele – mondta komoran Luhan.
Újabb néhány percig sétáltak hang nélkül, és eszegették a csokis pokkijukat. Ez alkalommal is Se Hun volt az, aki megszólalt. Kíváncsi, de egyben szégyenkező tekintettel nézett Luhanra.
-Lehet egy kérdésem? Nem muszáj rá válaszolnod, hogyha ez kínos neked…
-Mondd csak! – bólintott Luhan. – Most, hogy elmondtam, úgy érzem, hogy felszabadultam – mosolyodott el megkönnyebbülve. – Nem vagyok úgy befeszülve, vagy mi…
-Akkor… volt már valakid? Barátnőd vagy… barátod?
-Nem – válaszolt könnyedén a fiú. – Még nem.
-És volt olyan, aki tetszett? – Se Hun felbátorodva hyung-ja megnyílásán merészebben mert kérdezni.
-Nem – válaszolt azonnal. Aztán eszébe jutott valaki… De megpróbálta azonnal ki is verni a fejéből. Nem akart többet rá gondolni. Kivett egy pokkit a csomagolásból, és csócsálni kezdte.
-Nem… nem rossz velünk lakni?
-Nem, egyáltalán – válaszolta Luhan. – Nem kell aggódnod magad miatt – mosolyodott el megértően. – Teljesen biztonságban vagy.
-Nem, nem úgy értettem, hyung – kezdett mentegetőzni rögtön Se Hun.
-Tudom, hogy értetted, Se Hunie – vigyorodott el a fiú. – Csak szerettem volna, ha tudod.
-Ah – bólintott szégyenlősen. Lehajtotta a fejét, és a pokkijával kezdett el foglalkozni, hogy ne kelljen felnéznie.
-Nem kell magad zavarban érezned miattam.
-Én csak… én… Fura ez még nekem, hyung – mondta halkan Se Hun.
-Ne beszéljünk róla többet. Most már tudod, és kész. Hagyjuk is ennyiben.
