-Rossz ötlet volt, hyung, bocs – motyogott Se Hun a taxiban. Már besötétedett. A lakásukhoz közeli kis étkezdéből mentek tovább. Beültek egy boxba enni, de a rajongók megrohamozták őket. Autogramot kértek tőlük, fényképezkedni akartak velük, kamerázták minden mozdulatukat. Ezért inkább fogták magukat, beültek egy taxiba, és elindultak valahová máshová. Látták, ahogy az autójukat a vadabb rajongók követni kezdték. Megkérték a sofőrt, hogy addig furikázza őket, amíg le nem marad az őket követő összes autó.
-Nem a te hibád. Majd csak lekopnak, és tudunk beszélgetni – sóhajtott fel Luhan. Hátradőlt az ülésben. A fejét hátravetette, és lehunyt szemekkel próbált meg pihenni.
-Akkor is rosszul érzem magam miatta.
-Ne érezd. Inkább aludj egy kicsit. – motyogta álmosan. Hirtelen felült, előrehajolt a sofőrhöz. – Szólna, ha már nem követnek minket, ahjusshi?
A férfi halvány mosollyal a szája szegletében bólintott. Rálépett a gázra, miközben az őket libasorban követő rajongó lányok autóit figyelte.
-Köszönjük – mosolygott a férfira Luhan, majd visszadőlt, és lehunyta a szemeit.
-De hyung – bökdöste meg Se Hun a fiú vállát. – Ne aludj már! Unatkozni fogok.
-Aludj te is.
-Nem akarok.
Luhan fáradt apukaként sóhajtott fel. – Jó, akkor nem alszom – mondta rekedt hangon. – Hátranézett, hogy felmérje a terepet. Nem tudta megállapítani, ezek a taxik vajon azok-e, amik őket követik már az étterem óta. – Mikor adják már fel? – mondta komoran. – Elegem van már…
-Szálljunk ki, és ha oda is követnek, mondjuk meg nekik, hogy ne tegyék – mondta egyszerűen Se Hun.
-Ez nem így megy… Vagyis… Ez nem is rossz ötlet. Kapnak egy képet, egy autogramot, és kész… Nem?
-Nem tudom, de így soha nem érünk haza, hyung. Unatkozom…
-Jó, ahjusshi, kérem, álljon meg az első helyen, ahol meg lehet.
A férfi hamarosan leparkolta az autót, a fiúk fizettek, és elindultak az ismerős környéken. Hamarosan észrevették, ahogy egy kisebb csapat lány követi őket tisztes távolságból. Nem mentek hozzájuk közel, nem kiáltozták a nevüket, csak figyelték őket. Ami Luhan számára még ijesztőbb volt, mint a másik lehetőség.
-Várjuk be őket, utána végre beszélhetünk – ajánlotta Se Hun.
Luhan csak megvonta a vállát. Megálltak, mire a kis lánycsapat is. Hátrafordultak a rajongók felé, és felvették a színpadi mosolyukat. Biztatóan pillantottak rájuk, mire ők szégyenlősen sugdostak össze. Végül az egyikük – valószínűleg a legbátrabb – ideges léptekkel indult el feléjük. Ahogy megállt a két fiú előtt, elpirulva nézett fel rájuk.
-Oppa – pillantott először Luhanra, majd Se Hunra – kaphatnánk egy autogramot mindannyian?
-Ühm – bólintottak a fiúk egyszerre. Luhan a kezével intett a többi lánynak, akik nevetgélve siettek oda hozzájuk. Papírokat, tollakat nyújtottak oda a nekik. A fiúk gyors kézmozdulatokkal már alá is írták őket. Készült néhány kép is, utána pedig a lányok hamar el is tűntek.
-Látod, hyung, mondtam – büszkélkedett magasra emelt állal Se Hun.
-Te kis gyökér – csapta tarkón Luhan, mire a fiatalabbik sértődötten ütött vissza a másik vállába.
Elindultak a már sötét utcákon. Csak a lámpák és a kirakatok fényei világítottak. Csöndben sétáltak egymás mellett, míg el nem értek egy játszótérig. Ott megálltak. Már senki nem volt ott. Luhan a körhinta közepére telepedett le. Törökülésbe helyezkedett, majd bátortalanul kezdte tisztogatni a cipőjét egy koszos zsebkendővel.
Se Hun a hozzá közeli libikóka egyik felére ült le, amitől természetellenesen magasnak tűnt. Kinyújtóztatta hosszú lábait, megigazgatta a nadrágját, majd várakozóan tekintett hyung-jára.
-Se Hunie… Nem biztos, hogy jó ötlet volt idáig eljönni…
-A játszótérig? – pillantott rá a fiú értetlenül. – Néhány percnyire vagyunk otthonról.
-Mármint… lehet, hogy nem kellene elmondanom, mi is történt köztünk Kai-jal.
-Miért?
-Mert ha megtudod, másképp fogsz rám nézni ezek után… Ez egy olyan dolog… - Nem tudta befejezni a mondatot. Milyen dolog? Még ő maga sem tudta.
-Már elmondtam, hyung. Én nem Kai vagyok… Bármit is mondtál el neki, ami miatt így eltávolodott, én nem fogom ugyanezt megtenni. Én nem ő vagyok…
-Ígéred? – pillantott Se Hunra Luhan kérlelően.
-Ühm, ígérem – bólintott a fiú magabiztosan.
