Korán reggel leszállt a K-s fiúk gépe Kínában. A reptéren Jae Joong várta őket, aki egyenesen a kórházból jött. Elfuvarozta őket az M-es srácok lakásába, majd bevonult a szobájába a másik menedzserrel.
-Van valami fejlemény azóta? – kérdezte Lee Teuk meggyötört arckifejezéssel.
-Semmi. Stabil, de az agyi aktivitása nem nő.
-A kurva életbe – nyögött fel Lee Teuk. – A rohadt, büdös életbe!!
-Hé, nyugi – veregette meg a vállát Jae Joong. – Most erősnek kell lennünk. A fiúk teljesen kivannak. Kris magát hibáztatja, Lay alig eszik, Tao szinte megállás nélkül sír. Xiumin próbál úgy tenni, mintha jól lenne, de látszik rajta, hogy bármelyik pillanatban összetörhet. Chen meg… hát ő viszonylag rendben van. Ő tartja az erőt a fiúkban.
-Chen jó gyerek. Annak ellenére, hogy folyton valami hülyeségen töri a fejét, tudja, mikor kell felnőttként viselkedni.
-És hogy vannak a K-sok? – terelte vissza a témát Jae Joong.
-Mikor elmondtam nekik… mintha fel sem fogták volna a dolgot. Aztán… elszabadult a pokol. Se Hun órákig zokogott. Chan Yeol meg Baek Hyun szinte el sem mozdult egymás mellől. Próbálták a másikat támogatni. Kai… igen… azóta meg sem szólalt. Mármint… tényleg nem szólalt meg.
-És Suho meg D.O?
-D.O bevonult a konyhába és sütött. Gondolom így próbálta levezetni a stresszt. Suho eleinte nagyon összetört, de most már sikerült összeszednie magát.
A fiúk nem nagyon beszélgettek. Üdvözölték egymást, majd csöndbe burkolózva leültek a nappaliban vagy a konyhában. Kai némán sétálgatott a folyosókon. Nem volt képes egy helyben megmaradni. Muszáj volt mozognia. Ahogy a konyhához ért, megütötte valami a fülét.
-Nem a te hibád. Nincs értelme ezen évődnöd. – Ez Suho hyung hangja volt. Kétséget kizáróan.
-Nem érted, mit mondok… Vissza kellett volna tartanom. Bezárni a szobájába vagy valamit csinálni, de itthon tartani.
Kris hyung. Biztosan ki van borulva a történtek után.
Kai nem akart tovább hallgatózni. Bement ideiglenes szobájába, és lefeküdt az ágyra. A konyhában azonban tovább folytatódott a beszélgetés.
-Nem tudom elmondani a többieknek, hogy miattam került oda Luhan. Ha megtudnák, hogy én üldöztem el itthonról, és… - Kris hangja elcsuklott. Lehajtotta a fejét, elrejtve Suho elől az arcát.
-Nem kell elmondanod nekik rögtön. Majd ha felkészültél rá.
Kai-nak csak részletek maradtak meg a napokból. Olyan volt az egész, mintha egy kisfilmet megszakításokkal nézne. Arcokra, érzésekre, emlékezett csak. Nem ment be Luhanhoz a kórterembe. Nem akarta úgy látni. Úgy emlékezni rá. Mikor utoljára látta, élettel teli volt és bizakodó. A fejében mindig így élt, és nem is akarta, hogy ez megváltozzon. Elment a többiekkel a kórházba, de mindig a folyosón maradt. Megvárta, míg végeznek, majd követte őket az autóba. Hazamentek. Valamit etettek vele. Nem érdekelte, mit. Amit elétettek, megette. Amúgy is minden íztelennek tűnt. Csak azért evett, mert tudta, muszáj. A maradék idejét Chen szobájában töltötte. A fiú nem beszélt hozzá, hagyta, hogy úgy eméssze meg a tragédiát, ahogy tudja és akarja. Nem noszogatta. Ha úgy látta, támogatásra van szüksége, leült mellé. Nem mondott semmit. Csak ült. És ez sokat jelentett Kai-nak. Hogy érezhette, Chen segíteni akar neki, és figyel rá.
Ez a nap sem indult másnak, mint a többi. Mikor a fiúk felkeltek, Kai már régen ébren volt. Nem tudott aludni azóta… Rémálmai voltak. Ha lehunyta a szemeit, csak azok a rémképek jelentek meg a szeme előtt, amiket álmában látott. Ezért nem aludt. Csak akkor, amikor már majdnem összeesett a fáradtságtól. Akkor az álom önkéntelenül is elnyomta.
Reggel miután magába erőltette az utolsó falat reggelijét is, felvette magára a matracán összegyűrve heverő ruhadarabjait. Elindultak. Beszállt az autóba. Majd ki. Nem beszélt. Ahogy azt mostanában tette… Nem volt mit mondania. Nem akarta erre pazarolni az energiáját. Felmentek Luhan kórterméhez. Szokásához híven leült a fiú ajtajától egy távol eső székre. Még véletlenül sem akarta meglátni, ahogy az ágyon élettelenül hever egy test, ami valaha Luhané volt.
A fiúk egyesével vagy kettesével szállingóztak be a kórterembe. Némelyikük hosszabb, mások rövidebb ideig voltak bent. De mindenki bement. Kivéve Kai. Ő sosem. Mikor már azt hitte, mindenki végzett, felállt a helyéről, magára vette a pulóverét, hogy indulásra készen álljon. Ehelyett azonban Tao jelent meg mellette. Leült az egyik székre.
-Még Kris hyung van bent – mondta a fiú neki. Kai mindenféle reakció nélkül leült.
Hátravetette a falnak a fejét. Várt. Várt, de nem tudta, mire, miért. Van értelme? Mi lesz, ha… ha vár, de… Luhan hyung eltűnik a szeme elől? Ha elveszíti?
-Hogy vagy? – tette fel a hülye kérdést Tao.
Kai figyelmen kívül hagyta a fiú értelmetlen makogását. Hogy lenne? Boldog. Ugrálni tudna örömében. Nevetséges…
-Hallod, Kai? – hajolt az arcába Tao idegesítően. – Szólj már valamit!
A fiú elfordította a fejét, hogy ne kelljen a másik sápadt arcába, fénytelen szemeibe bámulnia. De ő tovább próbálkozott.
-Miért nem mész be hozzá. Beszélj hozzá, mondd el neki, mit érzel!
Kai mélyeket sóhajtott. Próbálta nem felidegesíteni magát, lenyugtatni heves szívverését, de Tao megállás nélkül magyarázott neki arról, miért kellene bemennie abba a nyomasztó kórterembe, és beszélnie egy élettelen testhez, akiben csak a gépek tartják az életet. Aki… aki valaha Luhan volt… Aki valaha szerette… Aki…
Könnyek gyűltek a szemébe. Érezte, ahogy ezt Tao is észreveszi, de ez csak tovább ösztönözte arra, hogy nyomassa a hülyeségeit.
-Sírj csak! Attól jobb lesz! Sírd ki a bánatod! Vagy… csinálj már valamit. Az nem megoldás, hogy úgy jársz-kelsz, mint egy zombi. Úgy nézel ki, mint egy csöves. Nézz végig magadon! Mocskos és gyűrött a pólód, a nadrágod szintén. Mikor voltak ezek kimosva? És te mikor fürödtél már?
Kai lassan kifújta a levegőt a tüdejéből. Felállt, hogy még azelőtt magára maradjon, hogy valami olyat tenne Tao-val, amit később bánna. Megpróbált elsétálni a fiú mellett, de ő megragadta a csuklóját. Ő is felállt, és komolyan lepillantott rá.
-Gyere – mondta. – Bekísérlek Luhan hyung-hoz. – Azzal elkezdte a kórterem felé cibálni Kai-t. A fiú elképedve hagyta, hogy elráncigálja az ajtóig. Csak akkor jött rá, mire is készül Tao. Azonnal kirántotta a kezét a fiúéból, és minden erejével azon volt, hogy elsiessen mellette. Ezt persze a kínai nem engedte. Magabiztosan állította, hogy ő majd „meggyógyítja” Kai-t, és kihozza a depresszióból. Újra elkapta a kezét, és tovább vonszolta az ajtó felé. Ez már sok volt a fiatalabbiknak. Egy artikulálatlan kiáltással kirántotta a kezét Tao-éból, és nagyot lökött a fiún, aki puffanva esett hátra a folyosó csempéjén. Elrohant mellette. Hallotta, hogy valaki utána kiált. Chen. De nem érdekelte. Nem akarta, hogy valaki újra elkezdjen neki arról papolni, milyen rosszul gyászolja meg Luhant. Ő így tudta meggyászolni!
Kisietett a kórházból. A parkolóban látta, ahogy Jae Joong az autónak támaszkodva telefonál. Anélkül, hogy a menedzser észrevette volna, a kórház kertjébe surrant. Leült egy padra. Végre egyedül volt. A gondolataival. És az emlékeivel. Azokkal az emlékekkel, amiket minden percben megpróbált visszaidézni, nehogy elfelejtse őket, és azokkal együtt Luhant is.
Egyszer csak egy esőcseppet érzett az alkarjára csöppenni. Majd még egyet. És még egyet. Egy pillanat alatt elkezdett szakadni az eső. De ő nem állt fel. Ott maradt. Jól esett neki a hideg víz, ami eláztatta a ruháját, a haját. Nem tudta, mennyi ideig ült ott, mikor gyors, slattyogó lépteket hallott közeledni. A nesz azonban elhalt egy idő után. Felpillantott. Egy lány állt előtte. Csurom vizes volt. Aggodalmasan meredt rá. Valamit motyogott megszeppenve kínaiul, majd felé lépett a kezét nyújtva.
-Öhm… bocsi, nem értem, mit mondasz – mondta rekedt hangon Kai. Furcsa volt újra hallania a hangját. Már olyan régen beszélt, hogy nem is emlékezett, milyen is az.
-Koreai vagy? – kerekedtek el a lány szemei. Aztán, ha lehet, még nagyobbra nőttek. Sápadt arca még sápadtabb lett. – Te… te…?
-Ühm – bólintott Kai. – EXO. – Csak ennyit mondott.
-Úristen – sóhajtozott a lány széles vigyorral az arcán. – Oppa! – A kezét a szája elé téve, csodálattal bámulta a fiút. – Kai, Jong In oppa! – Aztán lassan észhez tért, és kisimította teljesen szétázott haját az arcából. – Be kéne menned, meg fogsz fázni.
-Tudom – motyogta Kai. Végigpillantott a lányon. Kórházi ruha volt rajta, ami nedvesen tapadt sovány, szinte már csontos testére. – Neked is be kéne menned.
-Bemegyek, ha te is – ajánlotta a lány.
Kai arcán valami mosolyszerű dolog jelent meg. Felállt, és elindult a kórház bejárata felé. A lány könnyed léptekkel követte.
-Nagyon jól beszélsz koreaiul – jegyezte meg a fiú. Nem tudta, miért állt le ezzel a lánnyal beszélgetni, de valahogy jól esett neki. Szüksége volt rá.
-Koreai vagyok – nevetett fel. – Csak itt kezelnek. – Egy ideig csendben siettek az ajtó felé. – Oppa… megkérdezhetem, mit keresel itt?
-Még nem tudod? – nyögött fel Kai. Újra eszébe jutott… Elözönlötték a fejét az elmúlt napok, hetek eseményei. A szemeibe könnyek gyűltek, amik végigfolytak az arcán. Sírt. Először azóta, hogy megtudta, mi lett Luhannal. Sírt. A szívéből, mintha kitéptek volna egy darabot. A lábai összecsuklottak. Elernyedt testtel esett a földre. A torkából kétségbeesett, mélyről törő zokogás szakadt fel. Sírt. Csak sírt.
