-Nincs olyan, hogy lehetetlen, hyung. Mi történt köztetek? – folytatta a fiú nyaggatását Se Hun.
-Azt hiszem, még nem állok készen arra, hogy ezt elmondjam neked. Majd egyszer, jó?
A fiú ijedten bólintott. El sem tudta képzelni, mi lehetett az a titok, ami így szétszakította ezt a két barátot, és, amit annyira titkolt mindkettőjük. Nem csak kíváncsi volt rá, de meg is rémítette.
-Nincs kedvetek elmenni moziba, hogyha már itt vagyunk? – ajánlotta Kris a srácoknak, mire mindenki azonnal igent mondott.
A nagy csapat elindult az egy emelettel feljebb lévő mozicentrum felé. Kiválasztották az egyik most népszerű vígjátékot, kifizették a jegyüket, majd elfoglalták a helyüket. A film hamarosan elindult, ők pedig mosollyal az arcukon nézték a viccesebbnél viccesebb jeleneteket. Luhan egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Se Hun a lábát bökdösi. Felé nyújtott egy telefont, ami nagyon ismerős volt számára, de hirtelen nem tudta kié lehetett.
-Mit csináljak ezzel? – suttogta a fülébe.
-Olvasd el! – válaszolt a fiú. Rámutatott a jegyzetre, amin csak néhány rövid sor állt.
Luhan ugyan nem értette, mi történik, és a film sokkal jobban foglalkoztatta, mint valami hülye kis jegyzet, de azért elvette a telefont.
”Sajnálom, hyung. Hibáztam. Kérlek, beszéljük ezt meg a film után otthon. A szobámban foglak várni. Jong In-ah”
-Mi a…? – nyögött fel elképedve Luhan. Annyira meglepődött, és egyben megkönnyebbült, hogy csak annyit tudott válaszolni, hogy „OK”.
A film után mindketten kerülték a másik tekintetét. Valami furcsa volt a levegőben. Mintha a fiúk is érezték volna, hogy valami készül. Miután hazaértek, Luhan először meglátogatta a fürdőszobát – időhúzásként. Csak nagy sokára tudta rávenni magát, hogy bekopogjon Kai szobájába. Az ajtó azonnal kinyílt, és egy ijedt tekintetű Jong In állt vele szembe. Elállt az útjából, Luhan pedig belépett. Leült D.O ágyára, Kai pedig a sajátjára. Hosszú ideig bámulták a lábukat, miközben a szobában kínos csend terjedt el. Úgy nehezedett ez rájuk, mint egy tonnás súly.
-Jong In-ah – szólalt meg végül Luhan. – Felejtsük el az egészet, jó?
A fiú csak komolyan bólintott. Újra szótlanul ültek egymással szemben egy ideig, majd Kai rászánta magát, hogy végre megszólaljon.
-Nem neked kellett volna bocsánatot kérned. Sajnálom, hyung, hogy neked kellett kezdeményezned. Az én hibám volt az egész, és mégis te…
-Mi? – vágott Luhan a fiú szavába. – Mit kellett nekem?
Kai értetlenül pillantott körbe a szobán. Attól félt, hogy valami rosszat mondott. Nem merte megismételni előbbi mondatát.
-Mit kellett nekem csinálnom? – tette fel a kérdést újra Luhan.
-Hogy neked kellett először bocsánatot kérned – suttogta Kai megszeppenve.
-Miről beszélsz, Jong In-ah? – pillantott összezavarodva a fiúra. – Te voltál az, aki először írt nekem, hogy beszélgessünk.
-Mi? – Most Kai-on volt a sor, hogy meglepődjön. – Én nem írtam neked semmit, hyung…
-Micsoda? Nem írtál?
-Nem. Te írtál nekem a film alatt.
-Én sem írtam – mondta elgondolkodva Luhan.
-Akkor…?
-Huh, - nyögött fel a fiú szánakozóan. – Ez nevetséges – mordult fel, majd felállt az ágyról. – Ha Suho azt hiszi azért, mert egy csapatba válogat és kijátszik minket, kibékülünk, akkor nagyon jóhiszemű…
-De hyung! – szólt a távozni készülő Luhan után Kai. – Várj, hyung!
-Mi az? – fordult hátra a fiú.
-Attól még, hogy Suho hyung tette meg a kezdőlépést, attól még igaza van. Ki kellene békülnünk…
-Ja, ki kellene – vont vállat Luhan, azzal kilépett a szobából nyitva hagyva maga után az ajtót.
-Hyung! – kiáltott a fiú után Jong In fölöslegesen. A másik hamar eltűnt az egyik hálószoba egyikében.
