Luhan nem tudta, mikor érhetett haza Kai. Csak reggel találkozott vele a konyhában. A fiú feltűnően kerülte a pillantását, amint egy szobába kerültek, azonnal távozott onnan, vagy elhalkult. Mindenki számára egyértelművé vált, hogy valami történt köztük előző éjjel, de beszélni egyikük sem volt hajlandó róla. A két frontember idegesen figyelte, ahogy a két barát elidegenedik egymástól. Mindez egy nap alatt zajlott le ugyan, de ezért volt annyira ijesztő. Olyan volt, mint egy abszurd rémálom. Kai és Luhan összevesztek? Lehetetlennek tűnt… És mégis… Megtörtént, nem beszéltek egymással, a másikra sem pillantottak…
Egyik nap azonban mégis változás történt a kapcsolatukban. Vagyis eleinte úgy tűnt…
Luhan épp a konyhában készített magának valami ennivalót, mikor Kai megjelent az ajtóban. Bizonytalan léptekkel közelítette meg hyung-ját. Bátortalanul állt meg mellette az asztalnál, majd halkan megszólalt.
-Hyung…
Luhan komoran tekintett rá, amitől Kai arcán ijedt kifejezés terjedt el. Valahogy mégis erőt vett magán, és folytatta.
-Nagyon sajnálom…
Luhan válaszul csak horkantott egyet. Mintha azt a megaláztatást, amit átélt az óriáskerékben, el lehetne egy bocsánatkéréssel rendezni…
-Egy rohadt nagy gyökér voltam, tudom… De nagyon megleptél, és nem tudtam, hogyan kellene reagálnom.
-Akkor segítek, Kai, nem így! – A fiút meglepte, hogy nem az igazi nevén szólította Luhan. Sosem hívta Kai-nak.
-Tudom, hyung, és borzasztóan sajnálom. De mit tehetnék már most?
-Semmit, semmit nem tudsz tenni. Épp ezért hagyj is magamra. Enni szeretnék.
-De, hyung… Nem szeretném, hogy így végződjön a barátságunk – suttogta Kai elkeseredetten. Az arcáról őszinte bánat sugárzott.
-Erre korábban kellett volna gondolnod.
-Tudom… De… Beszéljük ezt meg. Rosszul reagáltam a dologra, de engem nem zavar, ha te… ha te más vagy. Csak megleptél, és úgy éreztem, elárultál… mert nem mondtad el korábban.
-Akkor én hogy érezhetem most magam? Te tényleg elárultál, Kai! Leszartad a barátságunkat, az érzéseimet, mindent, és csak úgy nekem estél!
-Tudom, hyung… Kérlek, ne haragudj rám.
-Ez nem kérésre megy. És amúgy sincs szükségem olyan barátra, mint te...
Kai fájdalmasan felsóhajtott, majd lassan kicsoszogott a konyhából. Többször nem közelítette meg Luhant, és ez fordítva sem történt meg. Tökéletesen elzárkóztak a másiktól. Amikor muszáj volt, csak akkor beszéltek egymással, akkor is tömören. A hangvételükben azonban még akkor is ott volt egy furcsa megbántott hangsúly.
-Mikor beszélitek már meg? – kérdezte egyszer Lay Luhan-t.
-Mire gondolsz?
-Hát Jong In-re meg rád. Mikor akartok már kibékülni?
-Erről nem akarok beszélni, ne haragudj – mosolygott rá sajnálkozóan Luhan.
Lay megértően bólintott, de azért elkapta még a fiú vállát, és visszahúzta a székre, ahol eddig ült.
-Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de ezt meg kell beszélnetek. Régen annyira jóban voltatok. Biztos, meg lehet oldani, bármin is vesztetek össze.
Luhan bizonytalanul húzta el a száját.
-De ez a ti dolgotok – vont vállat Lay. – Én csak jót akarok, tudod.
-Persze – veregette hátba Luhan. – Kösz, Lay. Tényleg te vagy a csapat unikornisa. – Azzal a fiú elhagyta a szobát. A nappaliba érve a kanapén Kai-t látta. Már megint vele… Amióta összevesztek, folyton együtt lógtak… Ez az őrületbe tudta kergetni Luhant. Bármennyire is fájt neki, amit Kai tett vele, rosszabb volt látni, hogy a helyét ilyen hamar betöltötte más valaki. Már bánta, hogy olyan csökönyös volt, és nem beszélt a fiúval, amikor még volt rá lehetősége. Azonban ő már nem mehetett oda hozzá, hogy béküljenek ki. Főleg, hogy… hogy még mindig csak arra tudott gondolni, ahogy Kai elborzadva tekint rá az óriáskerékben, miután megtudja… miután elmondja neki… azt a dolgot...
