Luhan POV
Nem tudtam, ki ez a fiú, de kezdett aggasztani. Folyton az én barátaimmal lógott. Csak az ő nevét hallottam. Se Hunie így, Se Hunie úgy, Se Hunie ezt mondta, Se Hunie itt volt, Se Hunie így gondolja… Nem érdekelt, mit gondol az a gyerek, mit csinál, vagy hol volt. Kezdett tele lenni vele a hócipőm, és ő, mintha észre sem vette volna ezt, csak nyomult és nyomult közelebb az én barátaim felé, engem teljesen kitaszítva.
Luhan POV vége
-Luhan-ah, mit csinálsz holnap? – kérdezte Min Seok a fiút este, ahogy hazafelé sétáltak.
-Nem tudom, gondolom, gyakorlok. Miért?
-Holnap egy kicsit kimozdulunk. Gyere te is!
-Hová mentek?
-A gyerekek még nem ihatnak, úgyhogy csak karaoke-zni.
-Énekelni a gyakorlások után? – sóhajtott fel kedvetlenül Luhan. – De felőlem, menjünk! Nem leszek a dolog ellenére.
Másnap este tizenegy fiú várt Luhan-ra a karaoke szoba előtt. Már unták a várakozást, arra gondoltak, hogy végre be kéne menni a melegbe, mikor megjelent a fiú.
-Bocsi, hogy késtem! – futott feléjük. – Rég óta vártok?
-Aah – bólintott Tao unottan. – Menjünk be, hyung!
Bevonultak a karaoke szobába, és a partyarc Chan Yeol azonnal kiabálva énekelni kezdte a Super Junior egyik számát. A többiek nevetve figyelték, miközben előpakolták a rágcsálnivalókat, az üdítőket, az idősebbek pedig a söröket. Hamar belemerültek a szórakozásba, mikor Luhan ki nem szúrta Se Hun-t az egyik sarokban nevetgélve beszélgetni Joon Myeon-nal. Idegesen nézte a fiú minden mozdulatát. Arról nem volt szó, hogy ő is jönni fog. Akkor nem jött volna el. Vagyis… eljött volna, nem hagyja, hogy elvegye ez a kisgyerek a barátait…
Megpróbált nem tudomást venni róla, de tudat alatt is zavarta a fiú jelenléte. Nem tudott őszintén nevetni, beszélgetni, mert a szeme sarkában mindig megjelent Se Hun arca. Hallotta a hangját. Ráadásul még pösze is volt…
Hogy akar idol lenni, hogyha még beszélni sem tud?! – Ez volt az első dolog, ami megfordult Luhan fejében.
-Most énekelj te valamit Luhan, hyung! – rángatta Baek Hyun a fiút a karaoke gép felé.
-Nincs kedvem, Baconie. Bocs. Énekelj te valamit nekem!
-De te még nem is csináltál semmit, csak ezt a sört kortyolgatod mióta. Na, énekelj egyet a kedvemért!
Luhan végül beleegyezett. Megragadta a mikrofont, és gyorsan elénekelt egy kínai dalt. Miután végzett Se Hun-ra nézett. Kihívóan, arrogánsan. Se Hun komoly fejjel vette el tőle a mikrofont, és válogatni kezdett a dalok közt. Hamar választott egyet. Ahogy a zene elindult, a tánc, és a bulihangulat is. Luhan lassabb és kevésbé ismert száma után egy népszerűbbet és táncolhatóbbat adott elő Se Hun. Ezt persze mindenki jobban szerette, és ettől Luhan csak még idegesebb és féltékenyebb lett. Úgy érezte, forr a vére a harag miatt, meg tudná folytatni Se Hun-t. Miért jelent meg, és miért veszi el a barátait? Mit akar ez a kis pösze hülyegyerek?!
Ahogy Se Hun letette a mikrofont, még nagyobb hangzavar tört ki. Megtapsolták, éljenezve kiáltoztak. Azonnal volt következő jelentkező, aki felkapta a mikrofont, és még nagyobb bulihangulatot teremtett.
Luhan leült a sarokba, és mérgesen figyelte az eseményeket. Kibontott egy új doboz sört, jól meghúzta. Szeretett volna lerészegedni, elfelejteni ezt a Se Hun gyereket. Újabbat kortyolt a sörből, mikor valaki lehuppant mellé. Oldalra fordult, mire látta, hogy az a valaki Se Hun volt. Nem nézett rá többször, hagyta, hogy a fiú egy ideig ücsörögjön mellette, majd miután megunta, elment énekelni egyet. Luhan tovább iszogatta a sörét, és gondolkodott.
A hónapok lassan teltek, és ő lassan hozzászokott Se Hun jelenlétéhez. Még mindig ki nem állhatta, hogy körülötte és a barátai körül lófrál, de kezdte elfogadni. Úgysem tudott ellene mit tenni…
