Zongoraszó szűrődött ki az egyik gyakorlóteremből. Luhan épp oda igyekezett, mikor a szép dallam megütötte a fülét. Egy ideig az ajtó előtt állt, és hallgatta a zenét. Miután az utolsó billentyűt is leütötte az illető, óvatosan benyitott. Elsőre senkit sem látott a teremben, a zongoránál meg főleg. Meglepve és értetlenül nézett körbe, mikor meglátott egy alakot a kanapén heverni. Úgy tűnt, alszik. Ekkor újra megszólalt ugyanaz a dallam, a zongora előtti szék azonban még mindig üres volt. Luhan követte a hangot, ami egy mobiltelefonig vezetett. Elmosolyodott a kis trükk láttán. Lenézett a kanapén fekvő fiúra. Nála fiatalabbnak tűnt, az arcának éles vonásai voltak. A szemei hirtelen kinyíltak. Ijedten ugrott fel. Gyorsan a telefonjáért nyúlt, és leállította a zenét. Meglepetten nézett fel az előtte álló idegen fiúra.
-Bocsi, hogy felébresztettelek – mondta halkan Luhan.
A fiú felállt, hogy szembenézhessen vele. – Ugye köztünk marad, hogy pihentem gyakorlási idő alatt?
-Persze – bólintott. – Kijár a pihenés mindegyikünknek.
-Köszönöm – mosolyodott el megkönnyebbülve. – Kim Jong Dae vagyok.
-Luhan.
-Luhan? Külföldi vagy?
-Ühm. Kínai.
-Ó, igaz is. Már hallottam rólad.
-Igen? – kérdezett vissza elkerekedett szemekkel Luhan. – Egyiknek se higgy! – nevette el magát zavarában.
-Hallottam a rubik kockáidról – mondta vigyorogva Jong Dae.
-Ó, az más. Mit hallottál a rubik kockáimról?
-Csak azt, hogy jó vagy benne. Ez olyan fura itt Koreában.
-Hm, akkor én vagyok a kínai rubik kockás fiú? – mosolyodott el szerényen Luhan.
-Viccen kívül, néhányan csak a rubikfiúnak hívnak a hátad mögött – mondta kuncogva Jong Dae.
-Ez hízelgő! Nem rossz kitűnni a tömegből.
-Szeretnél most próbálni te? Nyugodtan átadom a zongorát. Nekem már fájnak az ujjaim tőle…
-Nem, köszi. Inkább csak leülnék. Most volt táncórám, és úgy érzem, mindjárt összeesek, annyira fáradt vagyok.
Mindketten letelepedtek a kanapéra. Kényelmesen végignyúltak rajta. Jong Dae újra lehunyta a szemét, míg Luhan a fájós lábát masszírozta.
-Hyung vagy ugye? – kérdezte váratlanul Jong Dae.
-’90-es vagyok.
-Akkor igen – mosolyodott el a fiú. – Nem nézel ki ennyinek.
-Tudom. Babaarcom van – nevetett fel. Büszke volt, hogy ezt el tudta mondani, nem olyan régen tanulta ezt a szót. – Hány év van köztünk?
-Kettő.
-Nincs kedved együtt játszani valamit?
-Mármint, hogy érted, hyung?
-A zongorán.
-Ó, de, megpróbálhatjuk. De kíméletes legyél velem, már zsibbadnak az ujjaim.
-Én nem is tudok játszani – vigyorodott el Luhan. – Csak néhány figurát tudok, amit Yi Xing-től tanultam. Ismered?
-Csak látásból. Ő is kínai, ugye?
-Aha.
A két fiú odaült a zongorához, és játszani kezdett. Jong Dae ujjai kicsit fáradtan ugyan, de gyakorlottan ütötték le a billentyűket, míg Luhan néhány beleillőnek hitt billentyűt nyomott le. Az eredmény nem volt valami fényes, ezért a kínai fiú hamar felhagyott a próbálkozással. Inkább belekezdett énekelni. Ismerte a számot, a szövegét is tudta nagyjából. Hamarosan Jong Dae is csatlakozott hozzá. Ő inkább a zongorával volt elfoglalva, de azok a hangok, amiket kiénekelt, tiszták és gyönyörűek voltak. Luhan elképedve hallgatta a mellette ülő fiút. Úgy érezte, már azzal is leénekelte Jong Dae, hogy megszólalt, de megpróbálta a legjobbat nyújtani. Ahogy a szám véget ért, a fiatalabbik fáradtan dőlt a zongorára.
-Nagyon jól énekelsz! – dicsérte meg Luhan elképedve.
-Te is, hyung! – mutatta felé a nagyujját Jong Dae. – Nagyon jó vagy!
