Az EXO debütálása óta Luhan úgy érezte, a napok csak röpülnek. A sűrű napirend, a nyelvtanulás, a táncpróbák és a különböző szórakoztató műsorokban való részvétel kitette minden idejét. A pihenésre és a szórakozásra alig maradt ideje. Még magára sem tudott úgy odafigyelni, ahogy azt kellett volna. Épp ezért kicsit más volt, mint egy korabeli fiú. Azt nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi is más rajta, csak azt tudta, hogy nem olyan, mint azok a fiúk, akiknek normális élete van. Csak úgy érezte. De ez nem zavarta. Szeretett egyedi lenni, különbözni egy kicsit az átlagtól. Ettől úgy érezte, hogy fontos és meg fogják érte becsülni egyszer. Azonban volt egy titka. Egy olyan titka, amiről még soha senkinek sem beszélt. Mélyen magában tartotta. Oly annyira rettegett attól, hogy kiderül ez a titok, hogy emiatt még alkoholt sem ivott soha, nehogy kikotyogja egy őrült pillanatában. Eleinte nehéz volt neki. Az egész akkor kezdődött, amikor még Kínában élt a szüleivel. Még kicsi volt. Olyan 11 éves lehetett. A szüleivel nagyon jó volt a kapcsolata, főleg az apukájával. Tudta, hogy vele mindent megbeszélhet. Még azokat a fiús dolgokat is, amiket más gyerekek nem mertek volna felhozni a szüleiknek, ő nyugodt szívvel tette. Az apukájával sokat fúrt-faragott, szerelgetett a külvárosi házuk garázsában. Iskola után mindig odasietett. Át sem öltözött az egyenruhájából, máris nekikezdtek a nagy férfias munkának. Eközben mindenféle dolgokról beszéltek: iskola, sport, autók, filmek. Egyik nap Luhan és az apukája egy kis faautót tervezett és próbált meg elkészíteni, mikor a fiú kibökte, mi bántotta a csőrét már néhány napja.
-Apa… - kezdte félénken. – Miért van az, hogy a kukim… néha olyan más? – kérdezte akadozva. Nem tudta, hogyan kellene kifejeznie rendesen magát, ami nagyon ritkán történt meg vele.
-Más? – pillantott fel egy fadarab felöl a férfi teljesen nyugodtan. Sejtette, hogy hamarosan elérkezik az az időpont, amikor túl kell esniük az alapvető felvilágosításon. De nem izgult emiatt. Nagyon jól ismerte a fiát, és tudta, hogy minden flottul fog lezajlani.
Luhan csak bólogatott. – Néha olyan, mintha… Néha nem tudom irányítani… Vagy mi…
A férfi arcán mosoly terjedt szét, ahogy megértette, miről próbál a fia beszélni.
-Ez elég gyakori velünk férfiakkal – mondta somolyogva. – Ha nagyon tetszik egy lány, akkor ez előfordul.
-Lány? – kerekedtek el a fiú szemei.
-Igen. Van valaki, aki tetszik neked?
-De apa… Nekem nem a lányoknál ilyen fura… - mondta halkan, de magabiztosan, mintha az apja valami butaságot mondott volna.
-Hogy? – tette le a fűrészt a férfi.
-Ez mindenkinél más, ugye? Van, akinél a lányoknál ilyen fura és van, akinél a fiúknál?
-Igen – bólintott üresen. – Vannak olyan emberek, akiknek a fiúknál…
Onnantól kezdve nem beszéltek erről a témáról soha. Az anyukája és az apukája ugyan tudták, hogy nem a lányokhoz vonzódik, de soha nem hozták fel neki, amiért Luhan nagyon hálás volt nekik. Mikor idősebb lett, akkor értette meg csak igazán, mit is jelent az, hogy „az ő kukija olyan furán viselkedik a fiúknál”. De mivel más kiskora óta érezte, hogy ez valahogy nem hétköznapi dolog, könnyebb volt neki feldolgoznia. Sikerült megszoknia. Azonban azt sohasem engedte volna meg magának, hogy bárki más is tudjon erről. Épp ezért soha nem randizott, sem fiúkkal, sem lányokkal. Nem beszélt a másságáról senkinek sem. Nem szégyellte, egyáltalán nem. Csak tudta, mit gondolnak az emberek a „fajtájáról” – ahogy mondogatni szokták… Nem szeretik őket. Sőt, némelyikük utálja is őket ezért, mintha ők ilyenek akartak volna lenni. Épp ezért mélyen elzárta az agyában ezt a titkát. Ahogy pedig teltek az évek, egyre inkább sikerült ehhez idomulnia. A debütálására pedig már tökéletes rejtekhely volt az agya a kis titkának. A gimnazista évei alatt kollégiumban lakott, ezért az sem okozott neki gondot, hogy fiúkkal aludjon, lássa őket átöltözni, vagy éppen fürdeni. Mindez teljesen normális volt már számára.
Addig a pillanatig, amíg közelebbről meg nem ismerte Őt…
