Ray POV
Már mindannyian a próbateremben ültünk. Egymás mellett, szépen felsorakozva, törökülesben. A mellettem ülő Kangjunra pillantottam. Mint mindig, most is hihetetlenül dögös volt. Megpróbáltam nem figyelni rá, nem észrevenni a belőle áradó illatot. Inkább az előttünk felsorakozó kamerákra tereltem a figyelmem. Igen, most ez a legfontosabb. Showműsorunk lesz, azzal kell foglalkoznom.
Elkezdődött a forgatás. Mindannyian kaptunk egy jegyzettömböt és egy filctollat. A rendező különböző kérdéseket tett fel a bandáról, amikre nekünk őszintén kellett válaszolni.
Elkezdődött a forgatás. Mindannyian kaptunk egy jegyzettömböt és egy filctollat. A rendező különböző kérdéseket tett fel a bandáról, amikre nekünk őszintén kellett válaszolni.
-Ki a C-Clown legdögösebb tagja?
A kérdés hallatán éreztem, hogy fülig vörösödök. Ki más lenne, ha nem Kangjun? Azzal a tökéletes arccal, testtel...
Azonnal írni kezdtem. "Junnie".
Feltartottuk a tábláinkat. Kangjunéra pillantottam. A szívem hevesen dobogott, ahogy megláttam, mit írt. "Ray". Engem?! A füleim elvörösödtek azon nyomban. Lehajtottam a fejemet, megpróbáltam elterelni a figyelmemet.
Hosszú ideig játszottuk még ezt az értelmetlennek tűnő játékot. Már teljesen kimerültem, mikor végre elérkeztünk az utolsó kérdéshez.
-Ki az a tag, aki nélkül a C-Clown továbbra is sikeres lenne?
Teljesen ledöbbentem a kérdéstől. Olyan abszurdnak tűnt... Hogy lenne ilyen tag egyáltalán?!
"Senki, mindenkire szükség van" - írtam gondolkodás nélkül.
Feltartottuk a lapjainkat, és az, amit láttam, majdnem szétszakította a szívemet. Egytől egyig az én nevemet írták. A fejüket lehajtva, szemlesütve kerülték a tekintetemet.
-Én? - suttogtam remegő hangon.
Képtelen voltam elhinni, hogy ezt írták. A szemeimet ellepték a könnyek, a kamerákat semmibe véve felpattantam, és kirohantam a próbateremből. Végigrohantam a folyosón egyenesen a mosdóba. A hideg csempének dőlve a földre csúsztam, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesett zokogás.
KANGJUN POV
-Gyorsan, hozzátok vissza, így nem tudjuk felvenni a reakcióját! - suttogta a rendező.
-Majd én - jelentkeztem gyorsan, és még mielőtt bárki megelőzhetett volna, felpattantam a helyemről. Hevesen dobogó szívvel rohantam utána.
Nagyon nem akartam ezt csinálni vele. Egy rejtett kamerának nem ilyennek kellene lennie... Az a lényege, hogy nevessünk rajta, de miért éreztem vajon magam ilyen pocsékul? A bűntudat szinte fojtogatott. Láttam Ray arcát amikor rájött, mindannyian az ő nevét írtuk. Ledermedt, majd a szemei megteltek könnyekkel. Az ajkai remegtek. Egy pillanat kellett hozzá, hogy összetörjük.
Remegtem a bűntudattól. Miért mentünk bele ebbe? Miért kellett ezt csinálnunk? Miért pont vele?
Benyitottam a mosdóba. Körbenéztem, de nem láttam sehol. Ekkor azonban szipogást hallottam valahonnan. Beléptem a mosdóba, és megláttam ahogy az ajtó mögött, a földön kuporogva sírdogál Ray. A lábaim majdnem összecsuklottak, mikor rám emelte piros, kétségbeesett szemeit. Letérdeltem elé, a keze után nyúltam, de elhúzódott tőlem. Erőtlenül talpra állt, az ajtó felé indult, de megragadtam a csuklóját. Visszarántottam, majd magamhoz húztam. Szorosan átöleltem, nem engedtem szabadulni, hiába próbált. El akart tolni magától, mellkason öklözött, de magabiztosan tartottam, míg a teste el nem ernyedt, a feje pedig a vállamra esett. A torkából ijesztő, remegő hang tört fel.
-Ne haragudj! - suttogtam a hajába.
-Miért én? - zokogott fel.
-Hyunil-ah... ez csak egy rejtett kamera - motyogtam.
A testén remegés lett úrrá, a könnyei még hevesebben kezdtek folyni. Kapkodva vette a levegőt.
-Rejtett kamera...? - Mintha nem akarta volna elhinni. Karja a derekam köré fonódott, görcsösen markolta meg a pólómat.
-Annyira sajnálom - motyogtam. - Nem kellett volna elválalnunk.
-Azt mondtátok, nélkülem is... nélkülem... - A hangja elcsuklott.
-Nélküled nem lenne a C-Clown, Hyunil-ah. Nélküled nem lennénk ugyanazok.
-Komolyan? - pillantott fel rám reménykedő, könnyes szemekkel.
-Komolyan. Szükségünk van rád.
A karja még szorosabban fonódott körém. A könnyei elálltak. Mozdulatlanul álltunk ott, öleltük egymást, hallgattuk a másik lélegzetvételét, éreztük a szívverését.
-Szeretlek, Hyunil-ah - suttogtam.
Éreztem, hogy minden kis izma megfeszül, megmerevedik a teste.
-Tudom, hogy... hogy ezt magamban kellene tartanom, de nem megy. Most, hogy így látlak, nem tudom nem elmondani. Tudnod kell, hogy szeretlek. Már... már rég óta... - Nem tudtam folytatni. Eljutott az agyamig, hogy mit tettem. Elmondtam neki... Elmondtam...
Hirtelen eltávolodtam tőle, rápillantottam sápadt arcára, vörös szemeire, amik a döbbenettől elkerekedtek. Remegő száját szóra nyitotta, de nem mondott semmit.
-Ne haragudj - suttogtam. - Én... nem tudom, miért mondtam ezt...
Lassan, bizonytalanul megrázta a fejét.
-Mondd még egyszer! - A hangja szinte könyörgő volt.
-Sajnálom...
-Ne ezt... Azt... azt, hogy...
-Szeretlek - vágtam a szavába. - Szeretlek, Hyunil-ah. Amikor először megláttalak, már akkor is szerettelek... És minél jobban ismerlek, annál jobban szeretlek...
A szemeibe pillantottam, amiket újra könnyek léptek el. Egy apró lépést tett felém, majd még egyet. Kezei az enyémek után nyúltak, megszorította őket. Lepillantott rám, a szemeimbe mélyedt, majd egy utolsó kis lépést téve megszüntette a távolságot köztünk. A fejét a vállamra hajtotta, karját a nyakam köré fonta. Szorosan ölelt magához, én pedig döbbenetemben csak lágyan fogtam a derekát.
-Junnie... - szipogott rekedtes hangon.
-Ez mit jelent? - kérdeztem. - Visszautasítasz?
A szavaimra azonnal reagált, felkapta a fejét, majd megrázta.
-Eszem ágában sincsen.
Kipirosodott szemeiben a remény, a boldogság fénye csillant meg. A szája mosolyra húzódott. Én pedig nem tudtam tovább visszafogni magam. Kicsit felemelkedtem, majd lágyan megcsókoltam. Ajkaim puhán simultak az övére. Lehunytam a szemem, de még így is láttam, ahogy színes tüzijátékok robbannak fel előttem.
Lágyan ízlelgettem ajkait, amik olyan édesek voltak, mint a méz vagy a cukor. Boldogság és szerelem íze volt.
Nem hittem volna, hogy valaha is képes leszek neki elmondani az érzéseim. Azt pedig főleg, hogy viszonozni is fogja. Ugyan néha olyan furcsa érzésem támadt körülötte, mintha ő is másképp tekintene rám, de ezt csak reménytelen álmodozásnak hittem. Soha nem gondoltam, hogy egyszer ide lyukadunk ki. Pedig nagyon is valóságos volt a helyzet. Éppen hozzám simult, ajkai az enyémen voltak, a karja a derekam körül. Olyan volt az egész, mint egy álom. Azon álmok egyike, ami után ha felébred az ember, elfogja a kellemetlen hiányérzet és a tömény szomorúság, közben pedig arra gondol, milyen boldog lenne, ha valósággá válhatna mindaz, akár csak egy órára. De nem, ez a valóság volt. A szívem eszeveszetten kalapált, a vérem cikázott az ereimben. A testem forró volt, mintha lángolt volna. Az érintései megbizsergették minden porcikámat.
Tökéletes volt. Annyira tökéletes, hogy azt akartam, soha ne érjen véget ez a pillanat. Mégis megtörtént. Lassan elhúzta ajkait tőlem, felpillantott rám, majd csókunktól kipirosodott száját mosolyra húzta. Szorosan magához ölelt, a fejét a vállamra hajtotta.
-Hyunil-ah - Meglepett milyen rekedt lett a hangom. Megköszörültem a torkom, de inkább nem folytattam. Nem voltak szavak, amikkel ki tudtam volna fejezni az érzelmeimet. Helyette inkább simogatni kezdtem puha haját.
-Jun-ah - folytatta ő helyettem. - Nagyon boldog vagyok.
Az egész testem lüktetni kezdett a vallomásától. Boldog... Ez sokkal többet jelentett nekem, mintha azt mondta volna, hogy szeret. Boldog, mégpedig miattam... És megfogadtam, hogy ezentúl mindig boldoggá fogom tenni. Soha nem fogom elszomorítani, megsiratni, mindig ugyanezzel a mosollyal fog rám pillantani.
-Ne haragudj ránk a rejtett kamera miatt - mondtam, ahogy hirtelen bevillant kétségbeesett arca, mikor meglátta a nevét mindannyiunk papírján.
-Nem haragszom - rázta meg a fejét. - Tudom, ho...
Valaki kopogtatott. Mindketten megmerevedve pillantottunk a másikra.
-Kangjun? Ray? Bent vagytok? - hallottuk Rome hangját az ajtó mögül. - Minden rendben?
-Mindjárt elintézem - suttogtam Hyunil fülébe.
Kibújtam az öleléséből, és kimentem a folyosóra Rome-hoz.
-Mi az? - kérdezte ahogy meglátott. - Kiborult?
-Picit.
-Lassan vissza kellene jönnötök. A stáb vár.
-Tudom... De egy kis időt szerezzetek nekünk valahogy. Jó? - kérleltem.
Ajkai pimasz mosolyra húzódtak. Megveregette a vállam, majd bólintott.
-Végre rászántátok magatokat? - kérdezte.
-Mire? - néztem rá értetlenül.
-Hogy elbeszélgessetek... arról, mit éreztek a másik iránt. - Az arca komoly lett. A vonásai letisztultak, a szeme bíztatóan csillogott.
-Honnan tudtad?
Megvonta a vállát. - Nem volt nehéz rájönni. Volt körülöttetek valami.
-A többiek ugye nem tudják?
Megrázta a fejét. - Őket jobban érdekli, mi lesz ebédre... Nem foglalkoznak veletek - vigyorodott el.
-Mindjárt megyünk - mondtam halkan, megpróbálva rendezni vonásaimat.
Bólintott, majd a pólója alá benyúlt, és a hasát simogatva elcsoszogott.
Teljesen ledöbbenve néztem utána. Tudta... Nem bántam, igazából csak meglepett a dolog. Tényleg jól ismer minket...
Visszamentem a mosdóba Rayhez. A csapoknál állt, az arca vizes volt, a keze szintén. És én nem tudtam ellenállni neki, három nagy lépéssel átszeltem a mosdót. Az arcát a tenyerembe fogtam, majd megcsókoltam. Az ajkai vizesek, de forrók voltak. Lángolni kezdet tőle. A fejemben lüktetett a vér, a szívem majd ki akart esni a helyéről. De csak csókoltam, mintha többet nem lenne rá lehetőségem.
Ki akartam használni minden pillanatot, hogy pótoljuk azokat, amiket elvesztegettünk.
ROME POV
Nagy sokára végre megérkezett a két jómadár. Látszott rajtuk, hogy valami történt köztük. Valami? Valószínűleg vgére bevallották egymásnak, hogy oda meg vissza vannak a másikért. Ideje volt már...
Folytatódott a forgatás, Ray eljátszotta, hogy nem tud semmit a rejtett kameráról, holott biztos voltam benne, hogy Kangjun elmondta neki. De Ray tudta, hogy a mai forgatásnak ez a rejtett kamera volt a lényege, ezért úgy tett, mint aki semmit sem tud. Amiért mindannyian hálásak voltunk neki.
Mikor elmondtuk neki, hogy az egész csak egy vicc volt, jól eljátszotta a meglepett, megkönnyebbült szerepet. Kangjun pedig átölelte. Az ölébe húzta Ray-t, és magához szorította. Mosolyogva figyeltem a jelenetet, ami úgy látszott, senki másnak nem tűnt fel. Hagytam, hogy egy ideig kiélvezzék a pillanatot, majd felkeltem a helyemről. A többiek követtek, majd a két jómadár is magához tért, és felállt. Ahogy eltávolodtak egymástól, Maru odaszaladt Rayhez, és jól megszorongatta. Őt követték a többiek, míg végül egy nagy ölelésgombóc nem lettünk.
-Nem kapok levegőt! - nyöszörgött Maru elhaló hangon, de ez csak arra ösztönzött minket, hogy még jobban megszorongassuk egymást. Végül az ölelkezéstől fáradtan dőltünk ki a földön. Mindannyiunk arcán mosoly ült. A legboldogabb azonban Ray-én és Kangjunén volt. Mint akik bekerültek egy vattacukros, csokimázas világba... Örültem, hogy végre boldogok. Végre idáig is eljutottunk. Mi kellene még?
-Éhes vagyok. Együnk csirkét! - sóhajtott fel Siwoo.
Jó, egy kis csirke még kellene...