HENRY POV
-Halkan! - suttogta a fülembe lihegve. Forró lélegzete csiklandozta a fülemet.
Összeszorítottam a számat, hátha akkor kevésbé leszek hangos. A szemeim előtt csillagok szikráztak, a testemen remegés futott végig, majd egy elfojtott kiáltás kíséretében a hasamra élveztem. A fejem hátrahanyatlott, a testem elernyedt, mikor Ő is követett. Izzadt, nedves teste az enyémre omlott. A fejét a mellkasomon pihentette. Megsimítottam szőkés, puha haját, felemeltem a fejem, hogy belecsókoljak, de ő megelőzött. Legördült rólam, majd a hajába túrva körbenézett a szobában. Az ágy széléről lefelé lógó pólója után nyúlt, és magára kapta.
-Mi az? - kérdeztem. - Máris elmész?
-Ühm - bólintott. - Muszáj. Észre fogja venni, hogy eltűntem.
-Maradj még egy kicsit - nyúltam utána. Belekapaszkodtam a pólójába, de az anyag kicsúszott a kezeim közül, ahogy egy könnyed mozdulattal felállt.
-Tudod, hogy nem maradhatok - mondta. Ismét körbenézett a szobában. - Hol a boxerem?
-Ott - mutattam az ágy végébe.
Egy gyors mozdulattal felkapta, majd felvette. Még egyszer beletúrt abba a csillogó szőke hajába, majd búcsút intett.
-Aludj jól! - mosolyodott el. Halkan lenyomta a kilincset, majd kisurrant a szobámból. Egyedül hagyott... Megint... Ahogy azt már jó néhány hónapja tette. Ha megkívánt megjelent, kiélte a piszkos kis vágyait, majd elment. És én engedtem neki. Hogyne engedtem volna neki, amikor szerettem? Évek óta reménytelenül... Még úgy is, hogy tudtam, semmi esélyem nem lehet nála... Mivel... mivel volt valakije...
8 hónapja gondoltam először azt, hogy mégis lehet köztünk valami. Amikor megcsókolt, majd... majd lefeküdtünk... Azt hittem, szeret, hogy szakítottak, de másnap reggel mindenre fény derült. Ő részeg volt, és veszekedtek. Nem akart velem lefeküdni, csak elfogta a vágy... A szokásos hülye kamuszöveg. De én benyeltem. Zárva tartottam a számat, és senkinek még csak nem is céloztam rá, hogy mi volt köztünk. Még akkor sem, amikor majd meghasadt a szívem, mert újra kibékültek, sőt, jobban megvoltak, mint valaha. De hiába... Ő újra és újra meglátogatott a szobámban éjszakánként. Eleinte csak nagyon ritkán, majd egyre gyakrabban és gyakrabban. Én pedig mindig megadtam neki, amit akart. Nem tudtam nemet mondani, akkor sem, hogyha eldöntöttem, hogy most nem fogom beadni a derekam. Hiába döntöttem el, hogy nemet mondok... Ahogy megjelent az ajtóban, ahogy megcsókolt... Azt akartam hinni, hogy ezúttal másképp lesz, hogy azt mondja, hogy szakítanak, és velem marad. De persze ez sosem történt meg... Miért is tette volna?...
-Ébresztő, hahó, gyerekek! - töltötte meg a lakást Leeteuk hyung hangja. Nem akartam fölkelni. A hasamra fordultam, a párnámat a fejemre nyomtam, hogy elfojtsam hyung hangját. Még aludni akartam. Nem akartam kikelni az ágyból. Nem akartam újra szembenézni Vele. Nem akartam látni, ahogy úgy tesz, mintha mi sem történt volna éjjel, és boldogan ölelgetik egymást, szerelmes szavakat váltanak... Áhh!
A szívembe élesen belesajdult. Bárcsak elfelejthetném ezt az egészet... Bárcsak el tudnám felejteni Őt és azt, hogy szeretem... Bárcsak...
Valaki kopogtatott. Nem reagáltam, nem érdekelt. Újabb kopogtatás.
-Ébren vagy, Ri-ah? - Leeteuk hyung hangja hallatszott be az ajtó mögül.
-Igen - motyogtam a párnába.
-Henry-ah - kopogtatott újra, majd benyitott. - Ébresztő...
-Ébren vagyok - mordultam rá kicsit gorombábban, mint terveztem. Meglepett arccal meredt rám, majd bólintott.
-Gyere reggelizni - mondta halkan, majd bezárta maga mögött az ajtót.
Nagyot sóhajtva fordultam a hátamra. Fel kellett kelnem, újból elkezdeni a napot, mosolyogni, úgy tenni, mintha nem utálnám azt, hogy mit művelek a csapattársaimmal...
-Jó reggelt!
-Mi ez a fej, Ri-ah?
-Hahó!
A fiúk széles mosollyal az arcukon köszöntöttek. Mindenkire egyenként rámosolyogtam. Igen, képes voltam még Neki is küldeni egy mosolyt. Egy fáradt, erőtlen mosolyt... Leültem az asztalhoz, Vele szemben. Enni kezdtem. Szinte nem is éreztem az étel ízét, csak tömtem magamba. Hiszen anélkül vége mindennek… A reggeli után elmentünk a szépségstúdióba, ahová mindig jártunk. Meg kellett csináltatnunk a hajunkat, a sminkünket a mai nap fellépéséhez. Beültem egy ismeretlen fodrász székébe. Hátradöntöttem a fejemet, ő pedig mosni kezdte a hajamat. Kellemesen ellazultam közben, a szemeimet egyre nehezebbnek éreztem. Az álom szép lassan elnyomott. Arra ébredtem fel, hogy hirtelen valami nedveset érzek a pólómon majd a nadrágomon. Felugrottam a székből, lepillantottam a ruhámra, ami csurom víz volt. Értetlenül néztem a mögöttem álló hajmosófiúra. A kezében ott volt a zuhanyrózsa, amiből nagy sugárban folyt a víz.
-Elnézést! – hajolt meg azonnal. Elzárta a csapot, majd újra meghajolt. – Rosszul tartottam, és rád ment a víz. Máris hozok valami törülközőt.
-Nem kell, hagyd – sóhajtottam fel mérgesen. – Átöltözöm, mindjárt jövök – mondtam. Elvettem egy törülközőt, és a hajamat kezdtem dörzsölni vele, miközben a stylist noona által előkészített ruháinkhoz mentem. Kikerestem a fogasra aggatott vállfák közül az én nevemmel ellátottat, majd levettem. Lassan öltözködni kezdtem, azonban egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. A mosdó felé léptem, ahonnan kiszűrődött a zaj. A fülemet odatapasztottam az ajtóhoz, és figyeltem, mit tudok kivenni a szavakból.
-Egy szeretlekkel nem tudod elintézni az egészet – hallottam Donghae hyung hangját. – Ezt már nem tudod ennyivel lerendezni.
-Sajnálom… - Ez Ő volt. Veszekedtek…
-Ha egy sajnálommal minden bűnt semmissé lehetne tenni, akkor nem lenne szükség a rendőrségre…
-Mit mondjak még, hogy megbocsáss? Tudom, hogy hibáztam, de nem tudom meg nem történtté tenni. Borzasztóan sajnálom. Ha lehetne visszaforgatnám az időt, hogy ne tegyem meg…
-Ch… Ja…
-Dongie… kérlek…
-Ne, ne hívj így mostantól. Sőt, ne is hívj inkább sehogy. Elegem van belőled, és a hülye kis játékaidból. Amíg ilyen vagy, nem akarok beszélni veled. Majd szólj, ha felnőttél…
Lépéseket hallottam. Elhátráltam az ajtótól, úgy tettem mintha semmit sem hallottam volna az egészből, és folytattam az öltözködést.
Az ajtó pillanatokon belül kinyílt, majd Donghae viharzott ki rajta. Észre sem vett. Kirontott az öltözőrészlegből, becsapva maga mögött az ajtót. Én magamra húztam az ingemet, az alsó pár gombot begomboltam, a többit nyitva hagytam, és bementem a mosdóba Hozzá. A mosdókagylónak dőlve nézte mereven a nyitva hagyott ajtót. Mintha még mindig látná Donghae hyungot…
-Hyung… - szólítottam meg halkan. – Jól vagy?
-Nem – suttogta, majd lehajtva a fejét rekedtes hangon felnyögött. A lábai összerogytak, a földre csúszott. Felzokogott, én pedig nem tudtam mit csinálni, vigasztalni kezdtem.
2 ÉV MÚLVA
-Egy café latte-t kérek – mondtam a velem szemben álló csinos pultos lánynak.
-Más valamit?
-Nem, köszi.
Fizettem, majd a forró papírpoharammal a kezemben elindultam. Kiléptem a csípősen hideg levegőre, a megfelelő irányba fordultam. Gyorsan mentem, a hideg a csontomig hatolt. Szerencse, hogy nem voltam messze. Megérkezve felpillantottam. ’CCTV’ hirdette a ragyogó piros felirat a csupa ablak épület tetején. Elmosolyodtam, majd beléptem a kávémat szorongatva két kézzel.
-Már meg is jöttél? – kérdezte a recepciós lány, Deshi.
-Mondtam, hogy gyors leszek. Nagyon hideg van kint – borzongtam meg a gondolattól is. Körbenéztem, majd miután láttam, hogy ketten vagyunk az előtérben, odaléptem hozzá. A recepciós pultra támaszkodtam. – Mikor végzel?
-6-kor, de nem érek rá – biggyesztette le vörös ajkait.
-Nem érsz rá? Miért? Miért nem érsz rá, hogy találkozz a barátoddal?
-Anya feljön Pekingbe. Beszélni akar velem… Attól félek, valami baj van otthon…
-Ezt miért nem mondtad el eddig nekem? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
Megvonta csinos vállait. – Nem tudom… Neked is sok gondod van… Nem akartalak terhelni az enyéimmel is.
-Ne viccelődj már, édes... – simítottam meg puha arcát. – Autóval vagy?
-Nem – rázta meg a fejét. Világos barnára festett haja meglebbent.
-Akkor miután végzel, hazaviszlek, és az úton elmeséled, mi történt, jó?
Bólintott. Hálásan elmosolyodott. A keze az enyém felé csúszott az asztalon, és megszorította.
-Köszönöm – mondta.
-Most mennem kell – simítottam meg a nagyujjammal a kézfejét. – Várj meg, amikor végeztél.
Elindultam a lift felé, hogy felmenjek az irodámba, mikor valaki elkapta a vállam. Hátrafordultam. Deshi állt mögöttem. De a pillantásából láttam, hogy most recepciósként jött utánam, nem a barátnőmként.
-Valaki keresett? – sóhajtottam fel.
-Ühümm – bólintott. - A várakozóba küldtem.
-Nem mondta a nevét?
-Nem, azt mondta, meglepetés. De nem kínai… az biztos… Furán beszélt.
-Ki lehet az? – motyogtam magamnak. – Oké, megyek, köszi – mosolyogtam rá. Végigsimítottam vékony hátán, majd elsétáltam mellette.
A várakozóba mentem. Végigpillantottam a néhány idegen arcon. Mindegyikük a kanapén ült, érkeztemre felkapták a fejüket, majd érdektelenül elfordultak felőlem. Egyikük sem hozzám jött. Körbenéztem a termen, mikor megpillantottam egy ismerősnek tűnő hátat. Az ajtónak háttal állt, nem vehette észre, hogy beléptem. A füléből fülhallgató lógott. Az egyik fal előtt állt és a díjainkat nézegette. Tettem felé egy bizonytalan lépést, majd még egyet. Olyan ismerősnek tűnt… De fogalmam nem volt, honnan. Mellésétáltam, és bátortalanul rápillantottam a profiljára. Abban a pillanatban elkapott a felismerés. Megszédültem, kivert a jeges verejték. Nem akartam elhinni. Mit keres ő itt?!
Lassan felém fordult. Sötét szemei az enyémbe mélyedtek. Mintha minden megállt volna körülöttünk, mintha megfagyott volna az egész világ. Csak a saját heves szívverésemet hallottam. A lábaim hirtelen gyengének tűntek, alig bírták el a súlyomat. Remegtem minden porcikámban. Olyan volt ez, mint az álmaim egyik legrosszabbika. Személyesen találkozni vele… Láttam ugyan a tévében, persze, de… ez teljesen más volt… Élőben látni... Erre nem voltam készen. Nagyon nem…
Kivette a füléből a fülhallgatót. Az ajkai lassan széles mosolyra húzódtak, megvillantotta azt az érdekes mosolyát, amit annyira szerettem. És most is… most is olyan hatással volt rám, hogy azt soha nem képzeltem volna. Össze tudtam volna esni, fogalmam sem volt, hogy maradtam talpon.
-Szia – vigyorodott el még szélesebben.
A hangjától a gyomrom mintha bukfencezett volna. Éreztem, ahogy még jobban elsápadok, alig kaptam levegőt. Mintha fojtogattak volna.
-Megleptelek, mi? – nevetett fel. A kezemben lévő papírpohárért nyúlt. Kivette a kezemből, majd beleszagolt. – Mióta kávézol?
-Én… - nagy nehezen kinyögtem ezt az egy szót, de többet nem tudtam.
-Megihatom, ugye? – kortyolt bele. Végignéztem, ahogy az ádámcsutkája megmozdul, ahogy lenyeli a még meleg italt. Újra olyan érzéseket keltett bennem, amiket azt hittem, soha nem fog többé… De elég volt megjelennie, és a szívem majd szétszakadt a fájdalmas emlékektől. Mégis hogy hihettem azt, hogy képes voltam elfelejteni?
-Mit keresel itt? – suttogtam számomra is idegen hangon.
-Hozzád jöttem – mondta komolyan. A szórakozott mosoly leolvadt az arcáról, komolyan a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy minden egyes szavát úgy is gondolja, ahogy mondja.
-Miért? – krákogtam.
-Van irodád, ugye? – bólintottam. – Nem mehetnénk inkább oda? Nem akarok mindenki előtt erről beszélni…
-De, persze – vágtam rá. – Gyere.
Elindultam a váróterem nagy ajtaja felé. Elhaladtam Deshi pultja mellett egyenesen a lift felé. Hátra sem kellett néznem, egyszerűen tudtam, hogy követ. Éreztem a jelenlétét magam körül. A liftbe beszállva végre rá mertem emelni a tekintetem. Olyan volt, mint két éve, csak a haját változtatta meg. Világos barnára festtette. De ez még jobban állt neki, mint a szőke, ami már képtelenségnek tűnt. Nem öregedett egy napot sem, ugyanolyan életvidámnak tűnt, mint régen volt. És újra ott állt előttem… Olyan közel, hogy akár meg is érinthettem volna. Egy karnyújtásnyira volt tőlem. Ha akartam volna… Ha mertem volna… Megrezzentem, ahogy arra eszméltem, hogy a kezem akaratlanul is felemelkedett, és felé nyúlt. Az oldalam mellé szorítottam mindkét kezem, majd a cipőmet kezdtem bámulni.
Ahogy megérkeztünk az emeletre, a lift kicsit zökkenve megállt. Kiszálltunk, majd az irodám felé vezettem. Ismét nem kellett megbizonyosodjak afelől, hogy követ. Éreztem minden testrészemmel, minden porcikámmal, hogy tisztes távolságban, mégis veszélyesen közel van hozzám. Beléptem az irodámba. Tétován leültem a kis kanapészerűségre, majd rá pillantottam. Elmosolyodott, és mellém telepedett. A lábát lezseren keresztbetette, kényelmesen hátradőlt.
-Akkor… - kezdtem bizonytalanul. – Miért vagy itt?
-Nem örülsz nekem. És ne is tagadd! Látom rajtad.
-Örülök neked – mondtam. – Csak… megleptél és… tudod, hogy váltunk el…
-Igen, és ezért vagyok itt.
-Mármint? – Teljesen össze voltam zavarodva. Nem értettem, mit akar tőlem, miért bukkant fel ilyen hirtelen. Abban az egyben voltam biztos, hogy még mindig nem tudtam elfelejteni. Hiába minden kemény próbálkozásomnak, amit megtettem ennek érdekében… Ugyanolyan hatással van rám, mint néhány éve. És ez ijesztő volt.
-Azért vagyok itt, mert kitisztult a fejem. Rájöttem, hogy mit tettem veled, és... és ez borzasztó…
-És? Mit akarsz most tenni?
-Jóvátenni mindent.
-Erre semmi szükség – álltam fel. Hirtelen eltöltött a harag. Azt hiszi, hogy idejön, és azzal mindent meg tud változtatni, hogy jóvá varázsolhatja a múltbéli tetteit?
-Várj, Henry-yah – kapta el a csuklóm. – Tudom, hogy most mérges vagy, de hallgass meg, jó?
Mély levegőt vettem, majd bólintottam. Visszaültem a helyemre, és a tőlem telhető legkevesebb érzelemmel pillantottam rá.
-Egy hónapja lehetett talán, amikor veled álmodtam éjszaka. Megint a SuJu tagjai voltunk, de fura volt, mert csak 4-en voltunk. Te, Donghae, Leeteuk hyung és én.
-Nem érdekel az álmod, Eun…
-Várj, kérlek – vágott a szavamba. – Hallgass végig!
Újra megnyugtattam magam. Megpróbáltam nem odafigyelni arra, hogy mennyire össze-vissza ver a szívem, hogy izzad a tenyerem, hogy a fejem olyan, mint egy üres tök… Úgy tettem, mintha nem viselne meg az, hogy még mindig… még mindig olyan tökéletesnek látom, hogy az már rémisztő.
-Tehát… a SuJu tagjai voltunk továbbra is. Leeteuk hyung-ról kiderült, hogy meleg, és, hogy szeret téged. Te pedig viszonoztad az érzéseit. És… én is szerettelek. Meg is vallottam neked, de te azt mondtad, hogy már késő, hogy Leeteuk hyung-ot választottad helyettem. Aztán felébredtem. És… akkor hajnalban rádöbbentem, hogy egy faszfej voltam, hogy meg kellett volna becsüljelek… Megpróbáltam elfelejteni azt az álmot, de folyton vissza-visszatért. Már nem mertem aludni, mert tudtam, hogy te leszel benne. Folyton rád gondoltam, mindig te jártál a fejemben. Azon járt az agyam, mit csinálhatsz most, jól vagy-e, elfelejtettél-e már… Aztán gondoltam egyet, és most itt vagyok. Nem tudom, mit akarok, csak azt, hogy nagyon boldog vagyok, hogy láthatlak, és nem akarok elmenni.
Lehunytam szúró szemeimet. A halántékomat dörzsölve gondolkodtam, mit mondhatnék erre. Mit kellene reagálnom? Hisz még ő sem tudja, mit akar. Akkor én hogyan küzdjek meg az érzelmeimmel, amik, mint egy lavina, úgy sodortak el magukkal? Mit mondjak neki? Mert azt nem mondhatom, amit éreztem… Nem mondhatom, hogy most, hogy látom, a szívem ki akar szakadni a helyéről, hogy nem kapok rendesen levegőt. Hogy csakis arra vágyok, hogy megöleljen, hogy szorosan magához szorítson, és belélegezhessem az illatát. Ezt nem mondhattam el neki. De akkor mégis mit kellett volna reagálnom?
-Szeretnék itt maradni néhány hetet vagy talán hónapot is – folytatta miután nem kapott tőlem választ. – És… jó lenne, hogyha támogatnál ebben.
-Azt csinálsz, amit akarsz. Felnőtt ember vagy. Minek az én támogatásom? – Ahogy kiejtettem a szavakat a számon, azonnal meg is bántam. Túl durva voltam. Nem így gondoltam… Nem ezt akartam mondani…
-Nem így értettem… Azt szeretném, hogyha lenne értelme, hogy itt maradok. Találkozni szeretnék veled újra, beszélgetni, focimeccsekre kijárni. Tudod, mint régen…
-És ha ez lehetetlen?
-Akkor… - fénytelen szemeit lesütötte, a körme körüli bőrt kezdte kapargatni. – akkor is maradok. Addig, amíg meg nem bocsátasz…
Elakadt a lélegzetem, erős nyilallást éreztem az oldalamban. Jól hallottam volna? Vagy álmodok?
-És… és mi van Donghae hyunggal?
-Ő… megvan. Dolgozik…
-Tudod, mire gondolok. Nem az érdekel, hogy most mit dolgozik.
-Már régen vége köztünk mindennek.
Az ajtón hirtelen kopogtattak. Megrezzentem a hangtól.
-Igen? – szóltam ki. A hangom gyenge volt és remegett.
Shu-Fang nyitott be, a szomszédos irodában dolgozó csinos lány. Meglepetten pillantott vendégemre. Hosszan megbámulta, csillogó, csodáló szemekkel.
-Zavarok? – kérdezte tőlem, de még mindig Őt nézve.
-Nem, mondd csak – mondtam. Felálltam, és odamentem hozzá. – Baj van?
-Igen – bólintott. Most már csak rám figyelt. Kisimította a haját a szeméből, majd komolyan folytatta. – Az esti ’China Showbiz’ műsorkazettája eltűnt. Már egy jó ideje keresik a felelősök, de nem találják. Olyan, mintha nem is lett volna mára betervezve műsor… Valamit ki kell találnunk, nem mehet üres adás. A boszorka azt mondja, hogy segíts kitalálni nekem valamit estére. Ja és nem lehet ismétlés…
-Mikor van az adás?
-20:30-kor kezdődik.
Az órámra pillantottam. 4 óra volt.
-Tehát van 6 óránk, hogy kitaláljunk és megvalósítsunk egy fél órás műsort?
-Olyasmi – bólintott.
-Sima ügy lesz – vontam vállat mosolyogva. – Ezt gyorsan elintézem – intettem a fejemmel vendégem felé. – Tíz perc múlva találkozunk az irodádban.
Újabb bólintás, majd eltipegett hihetetlen magassarkújában.
-Baj van? – kérdezte Ő felállva a kanapéról.
-Igen, úgyhogy most mennem kell – hátat fordítottam neki, és elindultam az ajtó felé.
-Várj, várj! – szólt utánam. – Ha végeztél… találkozhatnánk?
-Nem tudom, mikor végzek.
-Hívj fel. Leírom ide a számom, ha végeztél, hívj fel, jó? – Lefirkantott valamit az íróasztalomon lévő kis jegyzettömbre, majd hozzám lépett. – Tényleg hívj fel.
Bólintottam, majd előre engedve bezártam magam mögött az ajtót, és még egy gyors pillantást vetettem Rá, majd Shu-Fang irodája felé siettem.
~o~
-Mondtam, hogy sima ügy lesz, nem? – dőltem hátra elégedetten Shu-Fang irodájának kanapéján. A karórámra pillantottam. Negyed 7. Negyed 7?! Ijedten ugrottam talpra. A telefonomért nyúltam, és Deshi-t tárcsáztam. A második pittyenés után fel is vette.
-Hol voltál? – szólt bele morcosan.
-Ne haragudj, hogy nem szóltam, elhúzódott a munka. Itt vagy még?
-Nem, már a buszon.
-Akkor holnap beszélünk, jó? Vagy hívj fel este.
-Jó – sóhajtott fel.
Leraktam. Sokáig bámultam a telefonom hátterét még utána. Én és Deshi voltunk rajta. Akkor készült a kép, mikor 100 naposak voltunk. Fél éve nagyjából. Boldogok voltunk, úgy éreztem, tökéletes a kapcsolatunk… Egészen addig, míg Ő meg nem jelent. A gondolatára nagyot ugrott a gyomrom. Fel kellene hívnom, de…
-Hahó – nevetett fel Shu-Fang a kezét lóbálva a szemem előtt. – Figyelsz te rám?
-Jaj, bocsi – mosolyodtam el zavartan. – Mit mondtál?
-Hogy mehetünk – vigyorodott el.
-Ja igen – vakartam meg megilletődve a tarkómat.
-Autóval vagy?
-Igen. Elvigyelek az állomásig?
-Pont erre szerettelek volna kérni – mosolyodott el hálásan.
~o~
-Fontos ügyben volt ott az a férfi, akivel megzavartalak? – kérdezte Shu-Feng úgy téve, mintha nem is igazán érdekelné a téma. Lezseren bámult ki az ablakon.
-Nem. Egy… régi barátom. – Nehéz volt kimondanom ezeket a szavakat. Furcsa volt Rá úgy gondolni, mint egy régi barátra… Soha nem volt a barátom. Nekem ő annál sokkal több volt. Neki pedig soha nem jelentettem annyit, mint egy barát… Nevetséges helyzet a javából.
-Ó, értem.
-Nem akartalak zavarni titeket, de tudod, muszáj volt. Ha a boszorka így rendelkezik, nem tudok, mit tenni… - vonta meg csinos vállait, az ajkait halvány mosolyra húzta.
-Egyáltalán nem zavartál – tiltakoztam újra.
Le akartam már zárni ezt a témát, de egyértelmű volt, hogy Shu-Feng nem. Érdekelődött Iránta… És ez engem zavart…
Csak nem féltékeny voltam?
Nem. Nem. Az lehetetlen.
Vagyis… Féltékeny voltam. Mégpedig mérhetetlenül. Nem akartam, hogy Shu-Feng még csak véletlenül is találkozhasson Vele. Féltem, hogy elcsábíthatja tőlem…
Vagyis… Miket gondolok?! Nekem ott volt Deshi! Boldog voltam vele! Akkor mégis miért gondoltam folyton Rá? Miért…?
-Nem tűnt kínainak… - folytatta a témát Shu-Feng megállíthatatlanul.
-Nem is az. Koreai.
-Most érkezett Kínába?
-Igen – feleltem talán kicsit túl ingerülten. Ráléptem a gázra. Az autó búgva gyorsult fel. Minél hamarabb a pályaudvarra akartam érni, és végre lezárni ezt a témát. Nem akartam, hogy sok mindent tudjon Róla. Nem akartam, hogy ismerje!
-Ideköltözött?
-Nem, csak egy időre jött.
-A családjával jött? Vagy egyedül?
-Egyedül. De a barátnője hamarosan utána fog jön.
Jóleső érzés töltött el, ahogy kimondtam azt a szót. A barátnője.
Shu-Feng arcáról leolvadt a mosoly, zavartan bámulta harisnyába bújtatott lábait. Felfogta. Vége a játéknak. Tudja, hol a határ!
Vagyis… Mit tettem?! Hazudtam neki. Csak, hogy… hogy ne közelítse Őt meg. Hogy… én tehessem meg helyette?! Hiszen nekem ott van Deshi! Deshi, akit szeretek! De ha szeretem, mégis miért teszem ezt? Miért óvom úgy Őt magamnak, mint egy közkincset?
-Értem – mosolyodott el kelletlenül Shu-Feng. Kinézett az ablakon, a mellettünk elsuhanó házakat kezdte nézegetni. – Hideg van kint – mondta. – Egyre hidegebbek itt a telek.
-Igen – bólintottam bűntudatosan. Nem kellett volna hazudnom… Nagyon jól tudtam. De akkor mégis miért töltött el nyugalommal, hogy tudtam, Shu-Feng nem fog közeledni Felé?
A pályaudvar elé érkezve lelassítottam. Shu-Feng rám mosolygott, majd kinyitotta az ajtót.
-Köszi, hogy elhoztál – mondta. – Meg, hogy segítettél az adásban.
-Volt más lehetőségem? – vigyorodtam el.
-Igaz. Mindegy, akkor is köszi.
-Nincs mit – vontam vállat.
Becsapta az ajtót. Megvártam, amíg beér a pályaudvar épületébe, majd el akartam indulni. Azonban a lábam megállt miközben le akartam nyomni a gázt.
Fel kellene hívnom?
Nem gondolkodtam sokat rajta. Azonnal a telefonomért nyúltam, és elővettem a kis cetlit, amire felírta a számát. Bepötyögtem, de sokáig csak néztem a számokat. Az ujjam sokáig időzött a zöld telefon ikonon. Percek kellettek, hogy össze tudjam szedni a bátorságom, és megérintsem a kis ikont. A fülemhez emeltem a telefont, és hangos szívverésem kíséretében hallgattam, ahogy egyet, kettőt, hármat pittyen. Majd felvette.
-Igen? – szólt bele.
-Henry vagyok – mondtam rekedt, bátortalan hangon.
-Végeztél? – A hangja izgatottnak tűnt.
-Igen. Nem régen.
-Akkor… találkozhatnánk?
-Azt hiszem…
~o~
Beléptem a kávézóba. Teljesen átfagytam, pedig autóval jöttem. A szemeimmel Őt kerestem. Hamar megtaláltam világosbarna tarkóját az egyik asztalnál. Remegő lábaimmal elindultam felé. Megálltam mögötte, és egy ideig csak figyeltem mozdulatlan hátát, nyakának szép vonalát, hátának vékony körvonalát a nagy kötött pulóver alatt. Szerettem volna megállítani egy pillanatra az időt, hogy nyugodtan, zavartalanul nézhessem. Hogy csodálhassam bűntudat nélkül. Anélkül, hogy eszembe jutna Deshi, és, hogy vele kellene így éreznem magamat…
Lassan hátrafordult. Felemelte rám a pillantását, és elmosolyodott. A szívem eszeveszetten kalimpált a mellkasomban. A gyomrom bukfenceket vetett egyetlen mosolyától.
-Szia – mondta. – Ülj le.
-Szia.
Leereszkedtem a vele szemben lévő székre. Az előtte lévő két papírpohárra pillantottam.
-Az egyik az enyém?
-Ja igen – nevetett fel. Elém tolta az egyiket. – Tessék. Latte. Azt szereted, ugye?
Latte. Tudta… Tudta, hogy azt szeretem. Emlékezett rá…
-Igen – nyögtem. – Köszi.
Elfordítottam tökéletes arcvonásairól a pillantásom. Már szinte fájt nézni, milyen gyönyörű… A kávéspoharamat bűvöltem helyette. Próbáltam felülemelkedni a kínos helyzeten. Mondani akartam valamit, de nem jöttek a szavak a nyelvemre. Helyette belekortyoltam a kávémba, ami már pont kellemes melegségű volt.
-Gondolkodtál? – szólalt meg végül Ő hamarabb.
-Min? – kérdeztem vissza rekedt hangon.
-Hogy adsz-e nekem egy új esélyt.
-Igen – mondtam. Láttam, ahogy felcsillan a szeme. – Gondolkodtam rajta. – Az arcáról leolvadt az öröm minden jele.
-És mire jutottál? – A hangjából izgalommal vegyes félelem áradt.
-Hogy hiányoztál – suttogtam lesütött szemekkel.
Hosszú ideig nem válaszolt. Lassan felpillantottam rá a szempilláim alól. Láttam, ahogy az ajkait beharapva nézi az arcom. Mozdulatlan volt.
-Valami… rosszat mondtam? – kérdeztem halkan. Szinte nem hallottam a saját hangomat sem. Ő azonban igen. Nagyon lassan megrázta a fejét, majd a kezem felé nyúlt. Megsimította a kézfejemet.
-Te is hiányoztál. – Szinte csak nyögte a szavakat.
Csöndben meredtünk épp hogy összeérő ujjainkra. A pillanat hosszúra nyúlt. Percekig ültünk csöndben egymással szemben. Hallgattuk a körülöttünk beszélgető, nevetgélő embereket.
-Nem megyünk el innen? – hallottam halk hangját.
-Hová? – kérdeztem felpillantva az arcára.
-Nem tudom. Ahol kettesben lehetünk, és beszélhetünk rendesen.
-Az irodámba?
Bólintott. Megfogtuk a papírpoharainkat, és elindultunk az autóm felé. Az úton végig kínos csönd uralkodott. Nem tudtuk, mit kellene mondanunk. Régen nem találkoztunk, nem kellemesen váltunk el, és most kiderült, hogy mindketten hiányoltuk a másikat… Ennél kínosabb helyzetet keresve is nehezen lehetne találni.
A hatalmas épület elé érve kiszálltunk az autóból. A kezünket dörzsölve léptünk be a már szinte teljesen üres előtérbe. Már csak néhányan, az éjszakai adásért felelősek mászkáltak automatás kávékkal a kezükben. Néhányan rám köszöntek, megbámulták a vonzó idegent az oldalamon, de amúgy zavartalanul értünk fel az irodámba. Levettük téli kabátunkat, majd tanácstalanul meredtünk a másikra. És most? Kettesben vagyunk… Mit kellene ezután tennünk?
A kanapéhoz mentem, és leültem. Vártam, hogy csatlakozzon hozzám, de nem tette. Esetlenül állt még mindig az ajtóban a kabátját szorongatva.
-Mire vársz? – mosolyodtam el szórakozottan. Egy pillanatra el is felejtettem, mennyire zavarban kellene lennem. Újra azt éreztem, amit régen. Ketten voltunk, és én… én… boldog voltam. Bármennyire is nem lett volna szabad, hogy így érezzek.
Ledobta a kabátját az enyém mellé az íróasztalom mögött lévő székre, majd kicsit magabiztosabban lépdelt hozzám. Leült mellém, az ölében heverő kezeit bámulta.
-Van most valakid, ugye? – kérdezte. – Egy lány.
Szinte nem is kérdezte, kijelentette, tudta.
-Miből gondolod?
-Láttam a képet az íróasztalodon. Szép lány. Hol ismerted meg?
-Félreérted… Mi csak…
- Szereted? – vágott a szavamba.
-Nem tudom…
-Hogy nem lehet ezt tudni? Szereted vagy sem? Ez elég egyszerű dolog.
-Én… azt hittem szeretem.
-Hitted?
-Amíg meg nem jelentél. Addig azt hittem, minden tökéletes Deshi-vel. De most… most rájöttem, hogy mennyire hiányoztál… És úgy érzem az egész életem a feje tetejére állt, amit egyáltalán nem bánok, mert… mert most, hogy itt vagy ez a feje tetejére fordított világ sokkal többet jelent nekem, mint… bármi más eddig. Nem akarom, hogy elmenj, és újra elhagyj… Nem akarok újra egyedül maradni.
-Nem fogok elmenni – mosolyodott el halványan. Megszorította a kezemet, majd az arcát az enyém felé közelítette. Az ajkai lágyan az enyémre tapadtak. Úgy éreztem, mintha a világ újra helyreállt volna. Minden tökéletesnek tűnt. Átkaroltam a nyakát, és közelebb húztam magamhoz. A teste az enyémnek simult, éreztem heves szívverését, finom illatát.
-Meggondoltam magam – húzódtam el finoman. – Menjünk innen.
-Hová?
-Hozzám.
-Hozzád? – kerekedtek el édes szemei. – De… tudod… én nem… - Felsóhajtott. Zavartan lehajtotta a fejeit.
-Csak menjünk fel.
-Jó – bólintott. – Menjünk hozzád.
~o~
Kinyitottam a lakásom bejárati ajtaját. Beléptünk a meleg előtérbe, vacogva szabadultunk meg a kabátunktól és a cipőnktől. Körbevezettem a lakásban, megmutogattam neki a szobákat, elmeséltem neki azoknak a bútoroknak a történetét, amik érdekesebbek voltak. Érdeklődve hallgatta a meséimet, szélesen mosolygott. Közel állt hozzám, néha megérintett, miközben beszéltem, és nyomán apró kis villámok cikáztak. Miután végeztünk, visszasétáltunk a nappaliba, majd letelepedtünk a kanapéra.
-Nagyon tetszik a lakásod – mondta a nadrágjának térdén lévő szakadását piszkálva.
-Köszi. Nem kérsz valamit inni? Vagy enni?
-Csak inni valamit.
A konyhába mentünk. Az ajtófélfának dőlve nézte, ahogy bepillantok a hűtőbe. Végigmértem gyorsan, mi van otthon, majd felsoroltam neki.
-Van almalé, narancslé, kóla és víz. De főzhetek egy teát is. Vagy kávét, ha szeretnél.
-Jó lesz a víz, köszi.
Öntöttem magunknak egy-egy pohár vizet, majd a konyhapultnak dőlve ránéztem. Viszonylag messze voltunk egymástól, de még így is szikrázott köztünk a levegő. Nehéz volt elfordítanom a pillantásom vonzó arcáról. Mintha forrt volna a testem, úgy éreztem. Egy éppen kitörő vulkán erejével próbáltam megküzdeni… És mintha neki is hasonló problémái lettek volna…
Leraktam a pultra a poharat, ami a mély csöndben hangos robajjal ért le. Ő is ugyanígy tett. Letette maga mellé, a mosogató szélére, majd felsóhajtott.
-Nem kellett volna feljönnöm – nyögte.
-Miért?
Hülye kérdés volt. Egyértelmű volt a válasz. Nehéz volt neki leküzdenie a csábítást. Mi más miatt bánhatta volna, hogy feljött? Félt, hogy újra megbánt.
Mégis fel kellett tennem ezt a kérdést. Hallani akartam az Ő szájából.
-A képek miatt.
-Hm? – pillantottam rá meglepetten. Tévedtem. Mégsem amiatt nem akart feljönni? – Milyen képek?
-A barátnőddel. A hálószobában meg a nappaliban. Biztosan… biztosan nagyon… izé… - Mintha elkapta volna a düh, megfordult, és a nappaliba ment. Kibámult az ablakon.
Utánamentem. Mozdulatlanul állt, nézte a téli sötétséget, amit apró kis fények pöttyöztek be. A kezét a nadrágja zsebébe dugta, messze révedő tekintettel bámulta a pekingi utcákat. Melléálltam. Egy ideig szótlanul tanulmányoztam a profilját. Próbáltam rájönni, mit érezhet, mire gondolhat. De fogalmam sem volt, mi jár a fejében.
-Deshi nem jelent nekem annyit, mint te – mondtam ki végül, ami a fejemben járt, és amiről reméltem, hogy hallani akar.
-Ez nem vigasztal. – Az arca szinte kifejezéstelen maradt.
-Akkor mégis mit mondjak?
-Nem tudom… Csak fura téged látni egy lánnyal. Fura arra gondolni, hogy vele voltál addig, amíg én Koreában voltam.
-De most itt vagy. Velem. Itt vagyunk, kettesben.
Megfogtam a kezét, és megvártam, amíg rám néz. Elmosolyodtam, majd közelebb léptem hozzá. Egymásra pillantottunk, hosszú ideig igéztük a másik tekintetét. Végül feladta, elvigyorodott, és leküzdötte a maradék távolságot is köztünk. Lágyan megcsókolt, finoman ízlelgette az ajkaimat. A forró boldogság elárasztotta a testemet. Átkaroltam vékony derekát, közelebb léptem hozzá, hogy testünk egymáshoz simulhasson. Azonban hamarosan az ablak felé kellett hátrálnom, ahogy egyre erőteljesebben tolt felé. Nekidöntött az egész falat elfoglaló üvegnek, a teste az enyémnek nehezedett. Csókja egyre követelőzőbb lett. Finoman beleharapott az alsó ajkamba, amitől kis híján felnyögtem. Elfordítottam a fejemet, elmosolyodtam.
-Várj egy picit – mondtam. Kicsusszantam az öleléséből, majd a tévé melletti szekrényhez léptem. Megragadtam az egyik képkeretet, amiben egy Deshivel készült kép volt. Felnyitottam a hátulját a keretnek, és kivettem belőle. Feltettem a könyvespolcra a képet, majd a hálószobába mentem. Hallottam zoknis, puha lépteit, ahogy követett. Ott ugyanezt tettem. Kiszedegettem a Deshivel közös képeimet a keretekből, majd egy helyre gyűjtöttem össze őket. Lefordítottam őket, mintha semmit sem jelentettek volna… Azonban volt bennem egy kis ellenérzés, hogy nem léphetek ilyen túl rajta. Hogy nem vehetem ilyen gyorsan semmibe azt, amit iránta éreztem. Az agyam ezt mondta, azonban a szívem teljesen mást diktált. Azt kiáltozta, üvöltözte, hogy nem szalaszthatom el ezt az alkalmat. Ki kell használnom, bele kell kapaszkodnom, és kitartani mellette. És én nem csak hinni akartam, de hittem is a szívemnek. Behódoltam, megadtam magamat neki. Nem érdekelt más, csak az, hogy végre beteljesítsem a vágyam, és együtt lehessek azzal, aki képes úgy a feje tetejére állítani az életem, hogy az a legjobb dolognak tűnjön a világon.
Rápillantottam, végig futtattam tekintetem tökéletes testén, ahogy a hálószoba ajtajában állt. Szinte fizikai fájdalmat okozott szépsége. Közelebb kellett lépnem hozzá, meg kellett érintenem. Nem tudtam megálljt parancsolni a testemnek. Már csak arra eszméltem, hogy ott állok előtte, a nagyujjammal végigsimítom az állkapocscsontját. Azt a csontot, ami mindig is lenyűgözött. Beharapta az ajkait, a keze lassan az arcomhoz emelkedett, megcirógatta a fülem vonalát, majd ujjai hátrébb vándoroltak, és gyengéden beletúrt a hajamba. Kellemes borzongás futott végig rajtam. Nem akartam, hogy ennek valaha is vége legyen. Azt akartam, kétségbeesetten vágytam rá, hogy ez örökké tartson, mindig ilyen boldog legyek. Mégpedig Vele. Csakis Vele.
-Hyung… - szólaltam meg halkan, erőtlen hangon. – Ígérj meg nekem valamit!
-Mit?
-Hogy nem kell attól félnem többet soha, hogy elhagysz. Hogy itt fogsz maradni velem örökre.
-Ezek után szerinted el tudnálak hagyni? – kérdezett vissza.
-Mi után?
-Utánad jöttem két év után Kínába, beállítottam a munkahelyedre, amit megjegyzek nem volt egyszerű kinyomozni, rád akaszkodtam egész nap, és most itt vagyok a lakásodon. Ezek után nem megyek sehova. Itt maradok veled, akár tetszik, akár nem.
Elmosolyodtam. – Remek – mondtam. – Mert te sem fogsz tudni megszabadulni tőlem.
Közelebb hajoltunk egymáshoz, és szavainkat egy csókkal pecsételtük meg. Szenvedélyes ajkai szinte rámartak az enyémre. Egy heves mozdulattal az ajtófélfának döntött. Egész testével rám nehezedett. A nyakamat csókolgatva kihúzta a nadrágomba tűrt ingemet, majd finoman benyúlt alá. Ahogy a csupasz bőrt megérintette, fel tudtam volna kiáltani a boldogságtól. Erre vártam már mióta, arra, hogy ezt érezzem. Ezt a rózsaszín ragacsos örömöt.
Ajkaim széles mosolyra húzódtak. Nem tehettem róla, olyan boldog voltam, amilyennek ritkán éreztem magamat. Sőt, talán még sosem.
Matatni kezdtem a pulóvere aljánál, majd lassan áthúztam a fején. Meglepett, ahogy feltárult előttem teljesen csupasz felsőteste. A mellbimbói keményen meredtek előre megbolondítva ezzel engem is.
-Nem fáztál így? – kérdeztem oda nem illő módon. Oké… Kicsit elment az eszem.
Felnevetett, majd megvonta a vállát. – Nem igazán.
Újra az ajkaimra hajolt, lágyan csókolgatott, miközben szép lassan kigombolta az ingemet. Gyengéden lehúzta rólam. Szinte beleremegtem, ahogy forró, csupasz bőrünk egymáshoz ért, mikor ismét megcsókolt. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a szíve dobogását. Azonban ennél is jobban éreztem valamit. Valamit, amiről egyszerűen képtelen voltam elvonni a figyelmemet. A combomnak nyomódó egyre merevebb férfiassága… Nem tudtam nem figyelni rá, ahogy arra sem, hogy az én nadrágom is egyre szorosabb, egyre kényelmetlenebb. Mit tehettem volna hát? Meg kell tőle szabadulni! Nem vacakoltam az Ő nadrágjával, azonnal a sajátomat kezdtem kigombolni, majd egy gyors mozdulattal letoltam. Kiléptem belőle, és mire felnéztem, már Ő is egy szál boxerban állt előttem az ölénél egy tekintélyes puklival.
Anyám.
Az ágyra döntött, felém kerekedve újabb fékezhetetlen csókokba invitált. Nyelve izgatóan kalandozott a számban, a nyakamon, majd egyre lejjebb és lejjebb. Végigcsókolta a hasfalamat, majd hangos puszit nyomott a köldökömbe. Felpillantott rám egy rövid pillanatra. A tekintete szinte lángolt. Végigfutott rajtam a kellemes hideg, ahogy összetalálkozott a pillantásunk.
Óvatosan lehúzta rólam a boxerem, mire férfiasságom végre megenyhült, kiszabadult börtönéből. A kezébe vette, és húzott rajta néhányat. Hangos sóhaj szakadt fel a torkomból érintésétől. Azonban nem volt sok időm sóhajtozni, a következő pillanatban már meztelenül térdelt a testem fölött. Engem tanulmányozott zavarbaejtő, éhes szemekkel. Pont, mint egy vadállat. Rám nehezedett, amivel elérte, hogy férfiasságunk összeérjen. Össze kellett szorítanom a fogamat, hogy ne sóhajtsak újra fel.
A homlokát az enyémnek támasztotta, elmosolyodott. Megsimogatta az arcomat, lágyan cirógatott, amitől az egész testemen remegés futott át.
-Szeretnék így maradni örökre – mondta halkan, rekedt hangon.
Felemeltem egy kicsit a fejem, és lágy puszit nyomtam az ajkaira.
-Hiányoztál – suttogtam. – Nagyon hiányoztál.
-Te is nekem. Borzasztóan.
Megsimította a vállamat, végigcirógatta az oldalamat, a bordáimat, a csípőcsontomat, majd ujjai felcsúsztak a hasamon egészen az állam vonaláig. Felemelte a fejem, hogy könnyebben hozzáférhessen az ajkaimhoz, majd puhán megcsókolt. Annyira gyengéd volt, hogy úgy éreztem, elolvadok a karjaiban. Ahogy ajkaink elváltak, legördült rólam, majd a mellkasára húzott. Szorosan átkarolt, mintha sosem akarna elengedni. Vagyis reméltem, hogy így van. Mert én így éreztem. Nem akartam, hogy karjai ne öleljenek többé, hogy ajkai ne érintsenek meg, hogy ne hallhassam szavait, ne érezhessem az illatát. Képtelen lettem volna újra elválni tőle. Ezúttal nem ment volna… Egy időre mégis meg kellett tennem. Kibújtam az öleléséből, és az éjjeli szekrényemhez csúsztam. Kinyitottam az egyik ritkán használt fiókot, és kivettem belőle egy kis flakont. Visszabújtam az ölelésébe, miközben rámosolyogtam, megmutatva neki a műanyag dobozkát.
-Miért van itthon síkosítód? – kérdezte meglepett vigyorra húzva ajkait.
-Inkább örülj neki, hogy van – nevettem fel.
Felültem, és kinyitottam a kupakját a flakonnak. Keveset nyomtam a kezembe, majd szétkentem a tenyeremen, hogy felmelegítsem egy kicsit. Amint elfogadható hőmérsékletű lett, megragadtam a férfiasságát, és húzogatni kezdtem rajta a markom. Halk, de sokat sejtető sóhajokkal reagált érintéseimre. Pénisze egyre keményebben simult a kezembe. Mikor elég merevnek és síkosnak éreztem, a bejáratomat is bekentem. Fölé térdeltem, az egyik kezemmel rajta dolgoztam, közben pedig az egyik ujjamat magamba vezettem, amit szép lassan követett a többi is. A harmadik után hagytam, hogy a hátamra döntsön, és felém kerekedjen. Megcsókolt, és szép lassan belém hatolt. A fájdalom most teljesen elmaradt. Csak a mindent felemésztő vágyat éreztem. Átkaroltam a hátát, közelebb húztam magamhoz. Érezni akartam mindenhol. Mindenhol.
A mozdulatai egyre könnyedebbek lettek, egyre mélyebbre hatolt bennem, egyre gyorsabb lett. A szemeim előtt apró buborékok táncoltak, a fülemben nyögéseink visszhangzottak.
-Henry-yah – sóhajtozta a nevem.
Mozdulatai még hevesebbek lettek. A buborékokat felváltották a táncoló sárga csillagok. A fogamat összeszorítottam, próbáltam halk lenni, ahogy a testem ívbe feszült, és az orgazmus végigáramlott a testemen. Még néhány lökés után ő is követett. Hangosan felnyögve, a testemre rogyva élvezett belém. Legördült rólam, majd levegőért kapkodva felnevetett.
-Anyám – temette az arcát a tenyerébe. – Úristen.
-Mi az? – fordítottam oldalra a fejem, hogy láthassam a profilját.
-Semmi – rázta meg a fejét. Elvette a kezét az arca elől, és magához húzott. – Csak örülök, hogy úgy döntöttem, hogy utánad jövök, és megkereslek.
-Meghiszem azt – vigyorodtam el.
A mellkasára feküdtem, végigsimítottam kidolgozott felsőtestén.
-Semmit sem változtál – mondtam.
-Mi? – kapta fel a fejét. – Nem változtam? Pedig én… én igyekeztem, és… azt hittem, hogy…
Értetlenül pislogtam rá. Nem értettem, miért mentegetőzik. Nem tett semmi rosszat. Aztán hirtelen minden kitisztult.
-Úgy értettem, hogy a külsőd. Ugyanolyan jó formában vagy, mint két éve.
-Ja – mosolyodott el. Visszaejtette a fejét a párnára. - Köszi. Te sem.
Lehunytam a szememet, csak élvezni akartam a pillanatot anélkül, hogy bármin gondolkodtam volna. Ő azonban kihúzta a fejem alól a kezét, felült, majd felállt. Lehajolt, és felvette a boxerét.
Mit csinál?
Hirtelen eszembe jutott minden rossz emlékem. Az, ahogy minden alkalommal magamra hagyott. Hogy visszament Donghae hyung-hoz… Én pedig egyedül maradtam…
Odahajolt hozzám, lágy puszit nyomott a homlokomra. Megmerevedve néztem végig, ahogy kimegy a szobából. Utána akartam nyúlni, megkérdezni, miért vagy hova megy el, de nem ment. Képtelen voltam megmozdulni, szóra nyitni a számat. Csak feküdtem ott magatehetetlenül, elkeseredve, fájdalmaimmal küszködve. Már elkönyveltem magamban, hogy ennyi volt, vége, megint túl gyorsan hittem, mikor újra megjelent az ajtóban. A kezében egy pohár volt… egy pohár víz? Leült mellém az ágyra, belekortyolt, majd felém nyújtotta.
-Kérsz? – kérdezte.
-Ühm – bólintottam ledöbbenve. Felnyomtam magamat az ágyban, majd elmosolyodtam. Csak szomjas volt. Leittam a víz felét, és visszaadtam a poharat neki. Belebújtam a boxerembe, és hátradőltem. Mellém feküdt, ismét magához húzott.
-Mi volt az a fura fej az előbb? – kérdezte az állát a fejemnek támasztva.
-Semmi – mosolyodtam el saját butaságomra gondolva. – Semmi.
Megsimítottam a mellkasát, majd lehunytam a szemeimet. Mélyet sóhajtottam, belélegezve finom, friss, férfias illatát.
-Maradjunk így, jó? – sóhajtott fel.
Bólintottam. És hamarosan elaludtam. Olyan boldogan, mint még soha életemben.